Némaság lengte körül egész Sohaországot.

Nem hallatszódott az Elveszett Fiúk vidám kacagása, se éjjelente felcsendülő keserves zokogása legtöbbjüknek.

Pán Péter abban a pillanatban semmit nem hallott. Csak saját lélegzését, és a néha egymásnak zördülő ágakat, amiket a szellő épp, hogy fújdogált.

Bőven hajnal volt már, azonban nem jött álom a szemére. Csak ült az egyik magas szikla tetején, és nézte a tenger sodrását. Kereste a sellőket, a növényeket, bármit, ami megtörheti egy pillanat leforgása alatt a szépségét.

Olyan szép volt, amikor aludt, mert akkor mindig olyan békés és gondtalan arca volt, amit órákig el tudtál volna nézni. 

Olyan szép volt, amikor mosolygott, mert akkor rád nézett, és ragyogtak azok a gyönyörű barna szemei, amiket hosszú és vékony szempillái kereteztek.

Olyan szép volt, amikor egyszerűen csak elmerengett, és percekig szólítgattad, mégse vett észre. Még akkor is mosolygott: a szája, a tekintete, a kisugárzása, mindene. 

Clara csendesen ücsörgött a lépcső legfelső fokán, kezében forró kakaó gőzölgött, a kis műanyag kanál mozgott benne az előbbi kavargatástól. A Doktort figyelte, aki szokása szerint az irányítópult körül sürgött-forgott megállás nélkül. Kopott barna kabátja az egyik korlátra volt rádobva, és a szokásos piros kantáros – ami félig lelógott a válláról - nadrágja volt rajta. Ingje felül két helyen be se volt gombolva rendesen, a csokornyakkendője a kanapén heverő dobozkában volt elrejtve.

A lány akárhányszor felkelt az éjszaka közepén, mindig hallotta a csörömpölést abból a helyiségből. Nem tudta, hogy miért nem alszik rendesen a Doktor, hiszen sokszor előfordult már az is, hogy hamarabb kelt fel nála. Most mégse tért nyugovóra, és kezdett rettentően aggódni miatta. De ahelyett, hogy rákérdezett volna az okra, nem tette meg. Csak nézte a bögrével a markában, néha-néha belekortyolt egyet, de ennél többet nem csinált.

-         Jól vagy, Clara? – pördült felé a férfi, kezében fordítva volt a szonikus csavarhúzója. Most először szólalt meg.

Zuhogó esőben rohantál keresztül az utcákon. Sötét volt, pedig még csak késő délután lehetett, de akkora vihar volt kibontakozóban, hogy a mindig gyönyörűen kék eget most csak szürke felhők borították el, egyetlen fehér se tűnt ki közülük. Borús volt az idő, és percről-percre csak rosszabb lett.

Esernyő nélkül indultál el otthonról, amit már meg is bántál. Az utóbbi háromnegyed órában kezdhetett el szakadni úgy, mintha dézsából öntötték volna. Egy cseppnyi hely sem maradt a ruhádon, a bőrödön, vagy bárhol máshol rajtad, ami még szárazan megúszta volna. A hosszú nadrág ellenére is remegtek a hidegtől a lábaid, a trikód pedig vizesen ragadt hozzá a testedhez.

Végre az ismerős ház elé értél. A szád már tiszta kék lehetett, a fogaid összekoccantak a dermesztő zivatartól, amik még nagyobb erőbedobással értek földet, ezáltal rajtad is. Az ég dörögni kezdett.

Sötét felhők, cikázó villámok... ________ városában az időjárás borús, semmi jót nem hoz maga után. Az utcán felnőtt nők és férfiak szaladnak esernyőkkel a kezükben, néhányuk a kezében aktatáskát vagy szatyrot tart. Kisgyerekek, kamaszok húzódnak az védelmet nyújtó tetők alá. Az idősebb korosztály cigarettával a kezében, egymásra nevetve beszélget, a fiatalabbik pedig csak reménykedve tud ránézni az égre, ahol vihar tombol.