Sötét felhők, cikázó villámok... ________ városában az időjárás borús, semmi jót nem hoz maga után. Az utcán felnőtt nők és férfiak szaladnak esernyőkkel a kezükben, néhányuk a kezében aktatáskát vagy szatyrot tart. Kisgyerekek, kamaszok húzódnak az védelmet nyújtó tetők alá. Az idősebb korosztály cigarettával a kezében, egymásra nevetve beszélget, a fiatalabbik pedig csak reménykedve tud ránézni az égre, ahol vihar tombol.

A ________-i kórház egyik termében ülsz te, és meredten bámulod az ablaküvegen visszatükröződő arcodat. Szemeidben már nem él a remény, az alatta lévő bőr vörösre feldagadt a hajnalokba nyúló sírásaidtól. Tudod, meg voltál győződve arról, hogy az életedből talán csak percek, órák, napok vannak hátra. Mindig megfigyeled az orvosok és a nővérek sajnálkozó tekintetét, amivel végigmérnek. Ilyenkor lehajtod a fejed, miközben azt érzed, hogy belelátnak a lelkedbe ezek a fehér ruhás emberek, s magukban csak kinevetnek.

Összerezzensz, amikor meghallod a kintről beszűrődő, erőteljes villámlásokat. Pillantásod újra megakad az ablakon. Szemeid megtelnek könnyel, lehunyod őket, miközben a sós cseppek végigszánkóznak arcodon, maguk után hagyva az elkeseredést, a bánatot, a halál tudatát. Mindig fényes hajtincseid kihullottak a két hete elvégzett kemoterápia miatt. Ugyanis tüdőrákos vagy rosszindulatú daganattal, amire még a kezelés se hat.

Halk, mégis magabiztos kopogás hallatszik az ajtó túloldaláról, te pedig ijedten kapod oda a fejedet. Hiszen sosincsenek látogatóid, amióta itt vagy. A szüleid nem tudnak a betegségedről, a barátaiddal pedig megszakítottad a kapcsolatot már több hónapja.

-         Gyere be! – szólalsz meg rekedtes, hörgő hangon. Napok óta egyszer sem mondasz semmit, csak csendben tűröd a szenvedést.

Pupilláid meglepetten kitágulnak, mikor belép a személy az életedben, akire mindig felnéztél, őszinte rajongással hallgattad zenéit, plátói szerelmedként éli ragyogó életét, fürödve a sztároknak kijáró hírnévben.

-         ________ _______? – kérdezel rá nevére. Dadogva ejted ki azt a két szót, amiket pár hónapja írogattál a Youtube, és a többi közösségi oldal keresőibe. Válaszként a fiú bólint, nem is törődve kopasz fejeddel.

Egy műanyag széket húz az ágyad mellé, amin helyet foglal. Tenyerébe veszi a tiedet, mire te csak tátogni tudsz döbbenetedben. Puha érintésétől kiráz a hideg, miközben gyengéden rászorít izzadt kezedre, ujjaitokat összekulcsolja.

-          Te hogyan... mégis... mi történik?!

________ nevetése betölti a kórházi szobát, szívedet melegség tölti el kedvenced hangját hallva.

-         Csak álmodok? – fordulsz felé, ő pedig elmosolyodik.

-         Azért vagyok itt, mert ez volt az utolsó kívánságod.

-         Ezt mégis, hogy érted? Amikor a... a hullócsillag?!

-         Leállt a szíved. Nem hallod? – némul el egy pillanatra, te pedig az EKG monitorra nézel, amiből hosszan elnyúló csipogás jön ki.

-         Tehát eljött a pillanat? – nevetsz fel keserűen. – Nem találtam rá az igazira, gyerekeim se születtek, család nélkül halok meg...

-         Ne gondolj ebbe bele, _______! – simít végig az arcodon. – Mindig pozitívan kell gondolkodnod.

-         Hallucináció vagy számomra. Mindig azt akartam, hogy egyszer találkozhassunk, beszélgethessünk, aztán pedig randizunk, és összejövünk. Néha veszekedünk, de utána mindig kibékülünk, mert egymás nélkül nem is tudunk élni. – sóhajtod álmodozva. – Erre én a kórházban...

Megérzed a fiú ajkait a sajátodon. Reflexszerűen karolod át a nyakánál, miközben közelebb húzod magadhoz. Tudod, hogy nem tarthat örökké ez a pillanat, amikor élet-halál között lebegve csókolózhatsz a plátói szerelmeddel.

De legnagyobb örömödre nem ellenkezik, nyelvével bebocsátást kér a szádba, amit pillanatok alatt megadsz neki. Cuppogásaitokat az EKG hangja nyomja el, azonban mit sem törődve vele, a karjaiba omolva csókolod ________-t.

Lihegve váltok el egymástól, a fiú mosolyogva figyel, arca kipirosodott.

-         Sosem akarom, hogy ennek a pillanatnak vége legyen.

-         Én se – dönti homlokodhoz a fejét, csillogó szemeivel rabságban tartja pillantásodat. –, de mindjárt el fogok tűnni.

-         Miért? – értetlenkedsz ijedten, s magadhoz szorítod.

-         Végleg leállt a szíved, már nem is csipog a gép. A tested halott.

-         Ugye... én még láthatlak a Mennyből? – szorítasz rá összekulcsolt ujjaitokra, s sírni kezdesz. – Emlékezni fogsz erre?!

-         Az igazi ________ _______ álomként éli meg, de nem látja az arcodat.

-         Ez... megkönnyebbülés. – nevetsz fel, majd végighúzod szabad tenyeredet a kopasz fejeden. – Addig se fog rémeket látni.

-         Ne mondd ezt! – ró meg téged komoly arccal. – Te mindenhogy gyönyörű vagy, ezt sose felejtsd el, _______!

-         Köszönöm, ________. – törlöd le a könnycseppjeidet. – Ezzel már sokkal elfogadhatóbb a halál tudata...

A fiú egy utolsó csókkal búcsúzik tőled, s leterít az ágyadra, ahol szemeidet lehunyva, hatalmas mosollyal az arcodon elnyel a békés sötétség.