Zuhogó esőben rohantál keresztül az utcákon. Sötét volt, pedig még csak késő délután lehetett, de akkora vihar volt kibontakozóban, hogy a mindig gyönyörűen kék eget most csak szürke felhők borították el, egyetlen fehér se tűnt ki közülük. Borús volt az idő, és percről-percre csak rosszabb lett.

Esernyő nélkül indultál el otthonról, amit már meg is bántál. Az utóbbi háromnegyed órában kezdhetett el szakadni úgy, mintha dézsából öntötték volna. Egy cseppnyi hely sem maradt a ruhádon, a bőrödön, vagy bárhol máshol rajtad, ami még szárazan megúszta volna. A hosszú nadrág ellenére is remegtek a hidegtől a lábaid, a trikód pedig vizesen ragadt hozzá a testedhez.

Végre az ismerős ház elé értél. A szád már tiszta kék lehetett, a fogaid összekoccantak a dermesztő zivatartól, amik még nagyobb erőbedobással értek földet, ezáltal rajtad is. Az ég dörögni kezdett.

Az ajtóhoz siettél, és megállás nélkül nyomtad le a csengőt. Lihegve támaszkodtál a bejáratra, a fáradtságtól alig bírtál megállni a lábadon. Éppen, hogy ki tudtál egyenesedni, amikor kinyílt az ajtó, már rá is estél arra a bizonyos valakire, aki ott volt előtted.

-         Yeo? Hé, mondj valamit! Mi a baj? Jézusom, mi történt veled?

Csak a kitűnő reflexeinek köszönhetően kapott el még időben, és hihetetlen módon el se ejtett téged, a hirtelen ránehezedő súlyt. Betámogatott a konyhába, lenyomott a székre, és a nappaliból kihozott takaróval bugyolált be, vigyázva arra, hogy a fejeden kívül semmi se látszódjon ki belőled.

-         Azonnal szerzek neked meleg ruhát, és gyorsan csinálok neked teát, rendben? Utána mindent el kell mesélned, értve vagyok?

Meg se várva a válaszodat kisprintelt a helyiségből, te pedig a puha paplanba kapaszkodva húztad még inkább magadra a vékony anyagot. Sokkal jobb volt már, de még mindig rettentően fáztál. Kihúztad a telefonodat a zsebedből, és megnézted, hogy mennyi az idő: lassan este nyolc óra lesz. Bő másfél órát futottál idáig megállás nélkül. De nem bántad meg. Muszáj volt látnod Őt.

-         Ezeket tudtam beszerezni, remélem, hogy jók lesznek.

Ki se látszott a vastag ruhák között, így az arcát se láthattad, annyira magasra emelte a kezét. Olyan gyönyörűen néz ki, miért takargatja magát? Szívesen rászóltál volna, hogy azonnal vigye lejjebb a karjait, de mintha csak a gondolataidban olvasott volna, lerakta az asztalra a kupacot. Immár a vékony és tökéletes, mosolyra gördülő ajkait láthattad magad előtt, valamint azokat az ázsiaiak között egyedinek nem mondható, mégis elképesztően barna íriszeit, amikben annyit tudtál akadályok nélkül gyönyörködni, amikor csak akartál. Choi Junghong volt maga a csoda számodra. Olyan rendkívülinek, képtelenségnek tűnt, hogy magadnak tudhattad ezt a fiút. Mégse volt az, hiszen már hónapok óta együtt voltál vele. Mégis változatlanul benned volt az a csodálat, amit azóta tápláltál iránta, mióta csak tudsz a létezéséről.

-         Figyelsz rám, Yeo? Valami van az arcomon?

Egy kicsit begörnyedt előtted, így fejmagasságban voltatok. Az orrát kezdte el dörzsölni, mire te csak elmosolyodtál, és a gyomrod összezsugorodott a kellemes illattól, ami áradt belőle. Hamisíthatatlanul az ő bőrének az aromája.

-         Szeretlek, Zelo.

Nagyra nyíltak a szemei meglepettségében, de utána csak elmosolyodott, és óvatosan végighúzta a tenyerét az arcodon. Egy kicsit előrébb hajolt, a homlokotok pedig összeért. Szuszogott, miközben lehunyta a szemeit.

-         Én is szeretlek téged. Mindennél jobban.

-         Nem akarom, hogy elmenj arra a turnéra...

-         Te is tudod, hogy muszáj. Nem hagyhatom cserben a többieket.

Egy aprót bólintottál, és közelebb húzódtál hozzá. Szétnyitottad a takarót, ami rajtad hevert, és átölelted vele. Igaza volt, és tisztában voltál azzal, hogy ezt a lehetőséget egyikük sem hagyhatja ki. Mindig is ki akartak ők jutni Amerikába, főleg Zelo. Imádja az ottani életet, és ha megtehetné, biztosan kint lakna.

-         Nagyon hiányozni fogsz!

-         Csak ezt a négy hónapot kell kibírnunk. Minden egyes nap beszélünk, rendben? Ha csak egyetlen percre is, de mindig hívni foglak!

-         Be fogsz számolni mindenről, ami ott történik, megértetted?

-         Ebben biztos lehetsz. Várj majd vissza, jó?

Beletúrtál szürkéskék árnyalatú hajába, és hagytad neki, hogy megcsókoljon. Úgy, ahogy már régen tette. Tisztában voltál azzal, hogy ez minden egyes alkalommal számotokra a búcsút jelenti. Szenvedés ez az időszak, de mindig tudja kárpótolni, amikor visszatér.

Napról-napra egyre édesebbek azok a vékony ajkai. Hónapokig nem ízlelheted meg ezt a magával ragadó, ellenállhatatlan dolgot. Rettenetesen hiányozni fog neked. El is határoztad magadban, hogy amint hosszú idő után újra átlépi a küszöböt, le se tudsz majd szakadni róla. Szerencsére ezt sosem bánja.

-         Mindig várni foglak, Zelo.

Egy utolsó puszit nyomott rá a szádra, és komoly tekintettel nézett rád.

-         Ne merj még egyszer ilyet csinálni! Ha felhívsz, hogy menjek, akkor rögtön el is indultam volna. Nem kellett volna kockára tenned miattam az egészségemet, Yeo.

-         Biztosan garantált a megfázás, de ezekért a percekért maximálisan megérte. A te érdekedben bármit megtennék...

-         Nálad jobban senki sem fontosabb számomra, és a frászt hoztad rám, amikor szinte beleájultál a karjaimba! Nem tudom, hogy mit kezdenék, ha történne veled valami baj. Nem kellettek nekem évek ahhoz, hogy tiszta szívemből szeresselek. Én már tényleg vitathatatlanul beléd szerettem!

A vallomásának hallatára sírni kezdtél, és szorosan magadhoz húztad, szinte teljesen eláztatva a felsőjét. Régen zokogtál már ilyen szinten, mint most.

-         Ha ilyeneket mondasz... csak még nehezebb elengednem téged...

-         Most tudtam csak elég bátorságot összeszedni, hogy ezt elmondhassam neked. Már olyan régóta szerettem volna, hogy tudd! Mégse éreztem sosem elég megfelelőnek az adott pillanatot rá.

-         Ilyenkor nagyon tudlak utálni, Zelo!

Nem kellett látnod, hogy tudd, ezen elmosolyodott. Átkarolta a derekadat, emiatt pedig szinte teljesen lecsúszott rólatok a takaró, a fele már a földön kötött ki.

-         Attól függetlenül én még imádlak téged, szerelmem.