- Mit csinálsz itt kint ilyenkor, Aleksandra?
- A hűvös szél enyhít a fájdalmaimon.
A férfi nem válaszol. Idegesen dörzsöli körkörös mozdulatokkal a halántékát, tekintete elkeseredettségről ad igazat, alattuk sötét karikák éktelenkednek, arca beesett, elgyötört. Mint aki napok óta egy szemhunyásnyit se alszik.
- James…
- Igen?
- Még mielőtt betölteném a huszonhetet, eljönnél velem édesapám búzamezejére? Biztosan nagyon örülne neki, ha vinnénk haza a búzából!
James torkában gombóc keletkezik, miközben a nőt hallgatja. Szemei sarkában könnyek lapulnak.
Arra a búzamezőre katonai támaszpont épült. Az édesapja fél éve halott volt.
- Mindig boldog, amikor viszek neki valamit. A környéken szedünk neki frissen nyílt virágokat, a primula remek ötlet lenne, nem? Néhány szál biztosan feldobná az étkezőt!
November köszöntött be pár nappal ezelőtt. Az ősz utolsó hónapja. Primula pedig csak a tavasz beköszöntekor, az első növények között nyílik.
- Ugye eljössz velem a búzamezőre, James?
Ígéretek. Csak ezek tartják a nőben a hitet, James mégis azt érzi, neki nagyobb szüksége van ezekre az ártatlan hazugságokra, mint Aleksandrának. Nélkülük képtelen lenne megmaradni a közelében.
Ahhoz túl fájdalmas kettejük sorsa.
- Persze.
Aleksandra pedig csak mosolyog, miközben a sört iszogatja, a hold rásüt betegesen vékony alkatára és azok a rozsdaszín szemek üresek, olyannyira üresek, hogy Jamesnek le kell nyelnie az egyre inkább feltörni kívánó zokogását.
Eljő Aleksandra huszonhetedik születésnapja. Nem a búzamezőn, primulát szedve, hanem az ágyban pihenve, lázasan és legyöngülve tölti.
Ott van mellette James, tenyerében pihen a kifehéredett kéz, a másikkal a nő combját simogatja, olyan gyengéden, mintha a legmagasabb rangú jelvényt tartaná a markában. Izzadt szőke tincsek ragadnak a fakó homlokra, Aleksandra verejtékezik és hangosan szuszog.
- James, menjünk a búzamezőre.
- Nem lehet, hiszen nézz magadra, fáradt vagy és megviselt. Majd holnap elmegyünk oda. Ígérem.
- Buck, kérlek. El akarok menni.
Mindig csak akkor hívja így őt Aleksandra, ha nyugtalan. A férfi azonban nem engedi, hogy ennyivel meggyőzze őt. És ezt a nő is látja rajta.
- Ki akarok menni az utcára, Buck. Oda, ahol fúj a szél. Ott semmim sem fáj. Nem akarom, hogy fájjon, Buck! Még primulát is szednem kell, hiszen apa…
A mondatát se tudja befejezni, hirtelen és váratlanul ragadja magával az eszméletvesztés, mintha csak egy gombot nyomtak volna meg rajta. James megdörzsöli a szemeit, Aleksandra ajkai felé hajol, csókot lehel rájuk.
Minden fájdalmát és keserűségét belesűríti.
Egy hét sem telik el a születésnap óta, amikor a nőt be kell vinni a kórházba.
- Jó estét! Maga James Buchanan Barnes, Aleksandra Melnyk párja?
- Igen, én.
Az orvos csak rosszat tud mondani, nem táplálja hiábavaló és felesleges reményekkel Jamest. Aleksandra rövid időn belül meg fog halni. Most az egyszer szeretné, ha a képébe hazudnának, és azt állítanák, hogy a nő épségben hazamehet, meg fogják őt tudni gyógyítani.
Ordítani szeretett volna, dühében mindent tönkretenni maga körül, vagy feszültség levezetésképp lelőni pár náci katonát. Ehelyett magába roskadva, görnyedt tartással ül a kórház lépcsőjén. ’Húzd ki magad, katona!’ – zeng a fülében a szakaszvezető hangja. Tenyereiben arca pihen, könnyei az ujjait nedvesítik. Pedig tényleg megfogadta magának, hogy a közeljövőben nem fog sírni, hiszen ő egy férfi, egy magas rangú katona a seregben. De mégis… valamiért bízott abban, hogy nem olyan szörnyű a sors, hogy elvegye tőle a számára legfontosabb személyt az élettől.
Jelenleg mindennél jobban szüksége lenne egy megvalósíthatatlan, de reményt keltő apró kis ígéretre Aleksandra szájából.
Ott fekszik az ágyban, amiben már oly sokan haltak meg, és még így is olyan élőnek tűnik azokkal a sötétszőke tincsekkel és azzal a puha, vékonyvonalú szájjal kiegészítve, mintha csak békésen szundítana a hálószobájában. Mintha bármelyik pillanatban kinyithatná a szemeit, amik vidámságtól ragyognak és széles mosolyra húzódhatnának az ajkai, mintha semmi kíntól nem szenvedett volna még az életben. James azonban sosem láthatja azt az Aleksandrát többé, akibe pár évvel ezelőtt beleszeretett azon a színházi előadáson. Csak az üres tekintetű, külön világot élő nő fogadja őt párjának testében, akinek életében csak fél lábbal van jelen. De még így se, ennek tudatában se akarja őt elveszíteni. Hisz abban, hogy a végén minden jóra fog fordulni.
Mindössze a remény maradt meg az életében, a sorsukba vetett remény.
Nem telnek el hónapok vagy évek, mindössze csak két hete van Aleksandra a kórházban. Kettő kínlódással teli hét telik el, amiben Buck darabokra hullott.
Mind a ketten tudják, mélyen legbelül érzik az utolsó napon, hogy Aleksandra számára el fog jönni a vég.
- James, beszélgessünk egy kicsit.
- Miről szeretnél?
- Kettőnkről. Szeretném, ha tudnád, hogy minden egyes együtt eltöltött percünk volt számomra az élet, semmi más.
- Nekem te vagy az élet, Aleksandra. Mi lesz velem, ha már nem leszel mellettem? Mire fogok menni én nélküled?
A férfi mindezt úgy mondja, hogy az összeroppanással küzd. Nem akarja, hogy a nő lássa őt, miközben kilöki magából az összes fájdalmat, bármilyen úton-módon is tenné meg.
- Nem kellettem ahhoz, hogy őrmester legyél, Buck. Én mindig is csak a háttérből támogattalak téged, amióta együtt vagyunk.
- De a te gondolatod tartott engem életben a fronton! Mert tudtam, hogy az otthonodban, fájdalomtól mentesen vársz rám!
James hangja zaklatott, zavarosan beszél, többször megáll a mondatban idegessége miatt. Gyenge, száraz, láztól forró tenyér simul a csuklójára. Ujjaik gyengéden összefonódnak, a férfi egy csókot ad a bütykökre, hosszasnak tűnő másodpercekig tartja ott az ajkait.
- Vajon mennyi időm van hátra?
- Aleksandra…
- Talán percek, fél óra, esetleg egy egész? Vagy a délután? Nem érzem, nem tudom, milyen érzés lehet, amikor a halál küszöbén tartózkodok, miben különbözhet a fájdalmaimtól. Talán felerősödnek vagy éppen meggyengülnek? El akarom neked mondani, mennyi mindennel ajándékoztál meg, az irántad érzett szerelmemet akarom megmutatni, de attól félek, nem lenne elég időm rá, Buck.
- Csak… csókolj meg. Kérek. És én tudni fogom, mit is akarsz valójában közölni velem, szerelmem.
És a férfi érzi. Megérzi, amikor Aleksandra ágya felé hajol, és az ajkaik összeérnek, a két forró száj pedig összesimul. A remegő kezek James arcát érintik, a borostás állat tapintja, és ahogy a nő kissé megemeli fejét, a csóknak hirtelen könny íze lesz, kissé sós, de alig érezhető. Buck érzi benne az első találkozásuk felhőtlenségét, látja maga előtt önmaga uniformisát és annak a vidáman nevetgélő nőnek a szürkéskék ruháját, aki jókedvűen, kipirult arccal bemutatkozik neki, majd a remekül sikerült randevúikat, a kissé ügyetlenként induló csókjaik szárnypróbálgatását; James sosem felejti el, hogy ő volt az első szinte majdnem mindenben Aleksandra életében. Sosem gondolta volna, hogy nőcsábász énjét félre fogja tenni egyetlen nőért, aki mellett meg akar állapodni, akinek az oldalán le akarja élni hátralevő életét, gyerekekkel karöltve.
Hármat szeretett volna mindig is: két fiút, és egy lányt, hogy amikor mindannyian felcseperednek, akkor a „kisasszony” mögött kettő legény is állhat, elüldözve az udvarlókat. Aleksandra egyetlen kissráchoz ragaszkodott, de a férfi bízott magában, akkoriban érezte, hogy rá tudta volna beszélni párját a többi kölyökre. És akkor jött a betegsége, amiből nem volt képes kigyógyulni.
Most pedig itt hever előtte a nő, akivel össze akarta volna kötni az életét, aki miatt mindent eldobott volna, ami akadályként érte volna a kapcsolatukat. Olyan erőtlen, mégis mosolyog a csók után, James pedig látja benne a letörtséget, ahogy keservesen gördül felfelé a szája, a szemei nem üresek, hanem gyászosak, és ez a férfi számára gyötrelmesnek, kínzónak hat.
Nincs felkészülve a búcsúra. Soha nem is volt. Soha nem is lesz.
Most mégis úgy tűnik, hogy itt van az alkalma.
- Arra kérlek James, hogy vigyázz magadra a végsőkig, nélkülem is élj, élj helyettem! Akkor se halj meg, amikor közel vagy hozzá, ne halj bele egy lövésbe, egy csonttörésbe vagy egy küldetésbe, hanem amikor már gyermekeid lesznek, tőlük pedig unokáid.
- Én csak téged szeretlek.
- Találni fogsz valakit, aki betölti majd az én helyemet a szívedben. Csak azt kívánom, hogy ő is szeressen téged annyira, mint ahogy én…
Szinte már kétségbeesetten szorítja Aleksandra kezét Buck. Meg se próbálja akadályozni az arcáról lehulló cseppeket, amik a fájdalmát jelzik, és a nő kézfején végzik.
- Talán egy másik életben, más körülmények között újra egymásra találunk. És akkor remélhetőleg nem így fog alakulni kettőnk sorsa.
Az utolsó mondatot nehezen tudja végigmondani Aleksandra a hirtelen jövő bágyadtság miatt, James pedig látja mindezt, kiül párjának az arcára. A gyötrődéstől grimaszoló ábrázat egyszeriben mintha kisimulna. Mindketten tudják, mi következik. Csak a férfi nem akar ebbe beletörődni.
- Még egy kicsit, kérlek! Csak egy rövid időre, hogy…
- Buck, ne felejtsd el soha, mit mondtam. Megértetted? Szeretlek.
- Igen, de…
Egy rövid, megkönnyebbült sóhaj hangzik el Aleksandra részéről, végül elmosolyodik, lehunyja a szemeit. Nem akar úgy meghalni, hogy közbe látja szerelme azokat az élettelen tekinteteket, nem akarja még ezzel is kínozni őt.
James tágra nyílt szemekkel, felgyorsult szívveréssel, zihálva csúsztatja az ujjait Aleksandra csuklójának az aljára.
Nincs pulzus.
- Nem, ez nem lehet, nem, nem, nem, nem… kelj fel szerelmem, ne hagyj még itt!
Tisztában van azzal, hogy mindezt már nem hallhatja a nő. Valójában, ott mélyen legbelül magában, az agya leghátsó részében sikerül felfognia, hogy elhunyt Aleksandra. De ragaszkodik ennek az ellenkezőjéhez, ragaszkodik a közös jövőjükhöz egészen addig, amíg egy ápolónő ki nem rángatja őt a kórteremből.
Csak akkor jön rá, milyen könyörtelen volt velük szemben a sors.
A temetésen nem sokan vesznek részt. Leginkább csak a férfi közeli barátai, Aleksandrának az édesanyja és a nagymamája zokog az első sorban, meg még pár rokona tartózkodik mellettük.
James oldalán ott toporog legjobb barátja, Steve. A fiú már az elejétől kezdve támogatta őket, és úgy látszott, boldog volt, amikor Buck összejött Aleksandrával. Most pedig itt állnak a nő temetésén, a szőke srác James válla híján a könyökét fogja, ezzel is bizonyítva, hogy osztozik vele a fájdalmán. Hálás neki, amiért vele van a leggyötrelmesebbnek ígérkező korszakának peremén. Egyedül nem is biztos, hogy elbírna szerelme hiányával.
Egy perccel sem húzza senki se az időt, miután behentelik földdel a koporsót. Csak James marad ott, mintha odagyökerezetett volna, és Steve érti, hogy most egy kis magányra van szüksége barátjának, semmi másra. Így fogja magát, vet egy pillantást barátjára, és ő is távozik a temetőből.
Fél órát ácsorog egy helyben, csak bámulja a frissen ásott sírt, végigsimít a fakereszten, amibe bele van vésve szerelmének a neve és születési-halálozási dátuma. Szívszorító látni mindezt. Bucknak elég erősen meg kell emberelnie magát, hogy ne rugdossa szét a még illatozó, alig pár perce odahelyezett virágokat. Letérdel a nyughely elé, ököllel veri a földet és tépkedi a fűszálakat, mégse ad ki semmi hangot, némán vezeti le keserű dühét a környezeten.
Megfordul a fejében, hogy elkezd beszélni, de tudja, hogy baromság lenne, ráadásul az első jelek az őrületre. Semmit nem oldana meg, ha itt is kifakadna ugyanúgy, mint a kórházban, amikor már elhaltak Aleksandra szívdobogásai. Akkor is még beszélt hozzá: könyörtelen tréfának szeretett volna a részese lenni, amikor a végére végül minden jóra fordul, amikor a nő kinyitja a szemeit, és a képébe vágja, hogy az utolsó év csak egy színjáték volt, mint az a színházi előadás, ahol először látták egymást. James ezt szerette volna hinni akkor is, és most is. Pedig a koporsóban fekvő párjának látványa elég indok volt arra, hogy beletörődjön, végleg elveszítette.
Zavaros a látása, minden egybefolyik előtte, csak a saját hangját hallja, valamit motyog, de ő maga se tudja pontosan, mégis micsodát, mintha nem is a saját uralma alatt lenne az öntudata, hanem valaki más irányítaná őt.
Az utolsó emléke mindössze az, hogy a nácik elfogják a csapatát és őt, majd bebörtönöznek mindenkit. Halványan az is dereng neki, hogy megkínozták. Ezen kívül semmi. Amikor pár perc múlva, de sikerül felfognia a körülötte történő dolgokat, meglátja, hogy ott van mellette egy magas férfi, aki kísértetiesen emlékezteti őt valakire.
Miután meghallja a hangját, akkor jön rá, hogy a kis nyurga legjobb barátja az, az a kis szöszi Steve Brooklynból, aki hirtelen még nála is izmosabb és magasabb. Buck nem érti, de örül annak, hogy kiszabadulhatnak a bázisról.
Egy mozgó vonatra ugranak rá, ahol minden bizonnyal megakadályozhatják a HYDRA terveit, mégis számítottak az érkezésükre, és csapdába ejtik őket. Nála van a pisztoly, kilövi a tárát az ellenségre, mégis Steve, azaz Amerika Kapitány önmagában, fegyver nélkül is erősebb bármelyiküknél. Jamesben furcsa érzések dúlnak, amikor a pajzsos társára néz. Féltékeny rá, mégis, amikor a szemeibe néz, olyat lát, amit a sajátjában soha nem tapasztalhatott.
A feltétel nélküli hazaszeretet árad a szőke férfi egész lényéből. Rájön arra, hogy fele annyit se ér, mint Steve. Aztán amikor ott lóg a vonat egyik vaskorlátjába kapaszkodva, küzdve az életéért, miközben legjobb barátja nyújtja felé a kezét, hallja a fülében a mozdony zakatolását, mindkettőjük arca kétségbeesett, és Buck érzékei kezdenek tompulni, tudja, hogy ezt nem fogja túlélni. Bele fog halni a zuhanásba.
Mégis, csak Aleksandrára tud gondolni utolsó pillanataiban, a nőre, akit nem tudott elengedni az életéből, pedig hosszú hónapok elteltek a temetése óta, mégis képtelen arra, hogy betartsa az ígéretét. Hiszen amikor szerelmével utoljára beszéltek, megkérte rá, hogy a végsőkig vigyázzon magára, és amíg nincsenek gyermekei, és azoknak is unokái, addig nem halhat meg. Pedig tudhatta volna az a nő, és tudta is, ebben James biztos, hogy ez egy katonának nem ilyen egyszerű! Mégis hitt benne Aleksandra, ez volt az ő utolsó reménye.
- BUCKY!
Steve ordít, a férfi is ordít, miközben zuhan, zuhan a hegyek közé, a nagy semmibe veszve.
A Tél Katonája a késeit törölgeti, fél szemét a mellette heverő férfin tartja, aki a tévét bámulja. Mindketten a kanapén ülnek, Steve hanyag pózban dől előre, kisebb terpeszben, két kezét a lábai között lógatja. A híradó megy épp, és Amerika Kapitány egyetlen híradóról se maradt még le, amióta Bucky vele van.
Az Insight nevezetű S.H.I.E.L.D projekt céljának tönkretétele óta több, mint fél év eltelt. A szőke férfi szinte majdnem mindig, megállás nélkül volt legjobb barátja után kutatott, de amaz kifogott rajta, és pár lépéssel előtte járt. Maga Bucky sem tudja, hogy miért, talán a folytonos magány – hiszen még katonák és tudósok se vették körül, csak idegen emberek haladtak el mellette az utcán - és végtelen kóborlás miatt hagyhatta, hogy Steve rátaláljon. Megküzdöttek egymással, és egészen addig kitartóan tartották a szájukat, amíg nem kezdtek el remegni a térdeik a hosszú küzdelem miatt. Egy koszos és büdös sikátor mélyén, a falnak dőlve a Tél Katonája hagyta, hogy a szőke kiöntse neki a lelkét, és egy mukkot se szólt, amíg abba nem hagyta a bosszúálló.
Egy hete sincs, hogy Bucky Amerika Kapitánynál lakik, mégis, ahogy haladnak a napok és telnek az éjszakák, egyre szokatlanabb álmok gyötrik őt.
A hétvége első napján egy olyan sorozatot néztek végig – pontosabban Steve a saját gyártású szendvicsét ette a fotelban, a fémkarral rendelkező férfi pedig az ebédlőasztalnál ült, és az ablakon kifelé bámulta New Yorkot -, amiben egy fiatalasszony kórházba került, és a végén bele is halt a betegségébe. Nem tudta nem észrevenni, hogyha csak egy pillanat erejére is, de a bosszúállónak rávillant a tekintete volt legjobb barátjára. Ez kifejezetten zavarta őt, de az végképp, hogy valamiért olyan érzés tört rá, mintha egyszer, valami hasonlót, de megélt volna még a régi életében.
Kirúgta a lába alól a széket, és azonnal bezárkózott a szobájába, valamiért a szőke mégse ment utána, pedig ez nem egyszer fordult már elő. Mi történik? Miért érzi azt a Tél Katonája, hogy valami hihetetlenül fontos dolog nem jut eszébe? És mégis miért akarja ezt mindennél hamarabb kideríteni?
Egyik álmában egy hatalmas teremben ül, ami tele van meggyszín székekkel, amik előtt egy színpad helyezkedik el egy széles, vörös függönnyel. Körülötte nevetgélő emberek, mindannyian díszes szerelésben, neki mégis egy szürkéskék ruhájú nőn akad meg a szeme, akivel egy sorban ül, mégis háttal van neki: elmélyülten beszélget a mellette ülővel. Csak a sötétszőke haját látja.
Másik ilyen éjszakai jelenésében sebesen lépked az esőben, nagyon fázik, a karjaiban pedig hever valaki, de valamiért sejti, hogy egy számára fontos személy, hiszen olyan erősen szorítja magához, hogy az illető alig kap levegőt, mégis úgy kapaszkodik a férfiba, mintha az élete múlna rajta. Ekkor látja meg Bucky a kabát alól – amit ráterített – kikandikáló, majdnem barna tincseket, amik kísértetiesen hasonlítanak arra az árnyalatra, amit a színházban látott azon az asszonyon, abban a szürkéskék maskarában.
Harmadik, és egyben utolsó álmában egy kórházban vannak, legalábbis ezt állapítja meg a helyiség kinézetéről. Az egyik ágy előtt ácsorog, amiben egy nő alszik, akin most nem szemrevaló öltözet van, hanem egy köpeny. Fogják egymás kezét, és a Tél Katonája érzi, hogy magas láza van. Meglepődik saját magán, hiszen érzi a félelmet, az aggodalmat, a keserűséget, és a reményteljes reménytelenséget.
Arra kel fel azon az éjjelen, hogy elszorul a torka, hangosan fújtat, és a szíve majd’ kiesik a helyéről. Felőrli az a sok érzelem, ami hirtelen a hatalmába keríti őt, önmagáról elfeledkezve rohan át Steve szobájába.
- Ki volt? Ki volt az a nő?
Szinte ordítja azt a két mondatot, amikor átlépi a küszöböt, és kirángatja az ágyából a ledöbbent bosszúállót. A fémkar hűvösségétől libabőrözik, az egész testét átjárja az igencsak kellemetlen érzés, de ő csak az őt fogva tartó kétségbeesett tekintetére összpontosít.
- Milyen nőről beszélsz? Nincs itt semmilyen…
- Az a sötétszőke, aki kórházban volt!
Erősödik a szorítás Amerika Kapitány szürke pólóján, felszisszen a fájdalomtól, de már érti, hogy mire akar kilyukadni a másik. Valójában egészen örül annak, hogy eszébe jutott valami a múltjával kapcsolatban.
- Hagy magyarázzam meg, Bucky.
Miután a szőke megszólalt, régi barátja azonnal elengedi őt, és jólesően felsóhajt, miközben egy gyors mozdulattal megigazítja magán nyúzott felsőjét. Mindeközben a Tél Katonája zaklatottan pihegve mered rá.
- A múltadban, több évtizeddel ezelőtt, volt egy nő, akivel egy színházi estélyen találkoztál. Már nem is emlékszem pontosan, mit is mondtál… zöld ruha volt rajta, ugye?
- Szürkéskék.
Olyan hirtelen vágja rá mindezt a fémkarú, hogy mindketten meglepődnek rajta. Steve végképp. De csak elmosolyodik rajta, sokkal lágyabbá válik a pillantása.
- Ja, tényleg! Igen, ott beszéltél vele először, és azt mondtad utána, első látásra beleszerettél. Nagyon sokat találkoztatok utána. Tudtam, hogy lesz köztetek valami komoly. És lett is. Boldogak voltatok együtt, megbolondultatok egymásért.
Vesz egy nagy levegőt a bosszúálló, és Buckyra pillant; amaz rezzenéstelenül hallgatja őt, nem ül ki érzelem az arcára, teljes fapofával bámulja, így a szőke azt gondolja, muszáj folytatnia a történetüket, nem állhat meg ennyinél.
- Hónapról-hónapra Aleksandra rosszul érezte magát. Súlyosan megbetegedett, és úgy tűnt, hogy egy olyan nap se adódik, amikor egészséges maradna. Nagyon aggódtunk miatta, főleg te. Már akkor a katonaságba szolgáltál, nehezen küldtünk vissza téged a támaszpontra. Néha ugrottam be csak hozzá, aztán telt az idő, és úgy gyengült ő is. Fizikailag és mentálisan is egyaránt. Mégis kitartóan küzdött, hogy életben maradhasson. Leginkább miattad.
Nem tudja a Tél Katonája, hogy is kéne reagálnia erre az egészre. Nem érzi magát a helyzet urának. Bizonytalan legbelül, kívül ugyanolyan ridegnek látja őt Steve. Jobb, azaz ép karja megremeg, és ökölbe szorul. De Amerika Kapitány ezt se látja. Csak folytatja tovább a mesélést.
- Kórházba kellett őt vinned, én csak másnap tudtam őt meglátogatni, de én sosem láttam őt olyan sápadtnak, mint ott, a hófehér lepedők közt. Láttam rajta, hogy fájdalmai vannak, ráadásul nagyon lázasnak tűnt, és miután a saját kezemmel megállapítottam, rájöttem, hogy az is. Csak úgy lángolt a bőre, meg is ijedtem rendesen. Tudod, akkor még nyurga voltam, nem soroltak be a seregbe…
Türelmetlenül int Bucky, ezzel azt kifejezve, hogy ne térjen el a tárgytól. Egy pillanatra megsértődik ezen Steve, hogy a másik rögtön észre is veszi a kisiklást, de meg tudja érteni őt valamilyen szinten, hogy most csak Aleksandra érdekli.
- Mindegy. Akkor már tudtad, még aznap, amikor bevitted, mondta az orvos, hogy nincs sok ideje hátra, meg fog halni. És ez két héttel később meg is történt.
- Fontos volt számomra?
Sosem hívja őt a nevén, vagy ha mégis, akkor úgy szólítja őt, hogy Kapitány. Ez kifejezetten aggasztja már az első naptól kezdve a bosszúállót, de tudta, hogy időre van szüksége Buckynak, amíg összeszokhatnak.
Kérdése feltevése után – ami ráadásul bugyuta, hiszen Steve már mondta neki, hogy bolondultak egymásért - látja abban a hűvöskék szempárban, hogy ingatag a lelkiállapota. Elmondja-e neki vagy sem? Hazudja, hogy esetleg valamelyik rokona? Nem, ezt nem teheti meg vele. Ráadásul azonnal rájönne a másik, és biztosan nem úszna meg egy falhoz vágást, természetesen amit a fémkarral osztana neki régi barátja.
- Sosem szerettél még senkit se annyira, mint Aleksandrát. Nem is gondoltam volna, hogy te képes lennél ilyen mértékű kötődésre bárki iránt, mégis, amikor belépett az életedbe, már akkor megváltoztatott.
Bucky némán ácsorog, miután Amerika Kapitány a mondanivalója végére ér. Csak biccent egyet – a szőke nem kis meglepetésére, de nem a gesztus miatt, hanem azért, mert csak ennyivel reagálja le beszédét -, majd távozik a szobából, és visszamegy a sajátjába. Az ágy szélére ül, elvesz a gondolatai közt, amik most oly szaporán száguldoznak a fejében. Aligha tudja feldolgozni az újonnan szerzett információt. Aleksandra, Aleksandra… vajon tényleg olyan fontos volt számára az a nő, mint ahogy a bosszúálló elmondta?
Nem biztos benne száz százalékig, hogy erre mihamarabb meg fogja tudni a választ. Nincs már a HYDRA, nem törölhetik ki az emlékezetét, de már nem nyerheti vissza azokat, amiket elvettek tőle. Talán majd az idő előrehaladásával, és ha a sors is úgy akarja, akkor visszatér minden apró kis részlet az előző életéből, Aleksandra emlékével együtt, amik nem csak az álmaiban köszöntik őt, foszlányokként.
Az egyetlen dolog, amiben biztos, hogy a Kapitány nem hazudott neki. Először se, fél évvel ezelőtt, az Insight projekt-katasztrófa után is meggyőződött arról, hogy ő Bucky Barnes, és most, azzal a nővel kapcsolatban sem.
Ha nem így lenne, nem érezné azt a szívét maró, keserű fájdalmat a bensőjében, amikor felidézi magában azokat a sötétszőke tincseket.
Haladéktalanul sörre van szüksége. Nem tudja, hogy valójában miért tör rá ez így hirtelen, de nem is gondol bele, amikor megindul a hűtő felé, kiveszi belőle az előhűtött alkoholt, megindul a kijárat felé, és a folyosón végighaladva helyet foglal a legközelebbi lépcsőn.
Érzi a nyitott ablakon beáramló, hűvös szelet, ami csípi a bőrét, valamiért mégis jó érzéssel tölti el. Az üveget a szájához emeli, belekortyol annak tartalmába, majd keserű fintorra húzódik a szája.
Valójában utálja a sört.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
