Másodpercek, percek vagy csak örökkévalóságnak tűnő pillanatok teltek el, amíg meg nem álltál. Ott, abban a minutumban elapadtak a könnyek, és az éjfélt megütő óra harangja élesen hasított a csendbe. Az utcák kongtak az ürességtől, csak az ütemes dallam hallatszódott a templom felől. Egy kutya fájdalmasan ugatott a zaj miatt, társai pedig válaszoltak neki. Mintha éppen nyugtatták volna, mert amint a többi elhalkult, annak a hangját is elnyelte a sötétség, némán várva a harangszó végét. Nem értetted a nyelvüket, csak feltételezted az ebek gondolatait, hiszen addig se merültek fel benned a családi viták képei.
Az épület falával álltál szembe, homlokod az ablak párkányát érintette, tenyereiddel pedig a kellemetlen tapintású téglát támasztottad. Úgy vetted a levegőt, ahogy egyet, majd kettőt zengett a harang: a szíved is lassan felvette ezt az ütemet, majd fokozatosan kezdtél rendbe jönni, legalábbis fizikailag. Végül egy utolsót ütött a templom órája, mire megéreztél egy apró érintést a lapockádon.
- Hé, jól érzed magad? – szólított meg a számodra ismerősen hangzó férfi.
Ellökted magadat a faltól, majd meglepetten fordultál a hang tulajdonosa felé. Nem tévedtél, valóban ismerted a mögötted toporgó illetőt: Theo Hutchcraft, a Hurts c. duó fővokalistája, akivel már volt szerencséd hónapokkal ezelőtt megismerkedned. Meg se bírtál mukkani, olyannyira meglepődtél, és az előbbi nyugalmad el is illant: hevesen dobogó szívvel néztél a férfi döbbent tekintetébe. Ő volt az, aki először feleszmélt. Magához húzott egy ölelés erejéig, te pedig még mindig mozdulatlanul szippantottad be zakójának az illatát. Theo egyedi és hihetetlenül kellemes illatát, ami melengette a bensődet. Pontosabban a tudat, hogy itt van Ő, aki már az első pillanattól kezdve felforgatta az életedet egyetlen ártatlannak betudható pillantásával.
- Micsoda meglepetés! Danielle, nem gondoltam volna, hogy így fogunk újra találkozni – mosolygott rád, miután eltolt magától. Remegő térdeid a legkevésbé sem árulták el, hogy jól érzed magad, így éppen csak egy számodra erőtlennek hangzó felelet jött ki a szádon:
- Én se. – szólaltál meg, miközben próbáltad elutánozni a „fülig érő száj” mozdulatot, amit ő is előbb leművelt. Elég gyengére sikerült, de végül is jót derült rajtad.
- Sétálunk egy kicsit? – nyújtotta feléd a karját. – Biztosan sok mondanivalónk van egymásnak ilyen hosszú idő után…
- Benne vagyok – karoltál bele a férfiba, kegyetlen harcot vívva a zavaroddal, ami egyre inkább próbált fölénybe kerülni.
Nesztelenül jártátok az utcákat, nem igazán tartottad számon, hogy már hanyadikon sétáltatok végig újra és újra. Kihasználtad minden egyes pillanatát, hogy Theo ilyen közel van hozzád, érezheted magabiztosan közrefogó karját, és emiatt hangtalanul róttad az imákat a Mindenhatónak.
Valójában még kettőezertizenháromban ismerted meg őt, azóta pedig már bőven eltelt az Újév. Amikor találkoztatok, már rajongónak számítottál, ezért nem is volt csoda, hogy a koncertjén kötöttél ki. Utána láthattad őt szemtől-szemben, amikor a segítségedet kérte, oldalán Adammel, mert nem tudták, hogy merre találnak valami éttermet. Egyetlen kérésből indult el az egész kalamajka: beszélgetések a semmiről, az ízléseitek kivesézése… végül minden olyan gyorsan történt: azon a szeles, őszi napon Theo Hutchcraft telefonszámával térhettél haza.
- Miért voltál olyan rossz állapotban annál az épületnél? – kérdezett rá hirtelen a férfi, mire ijedten rezzentél össze. Egyenesen a szemeibe néztél, amik aggodalmat tükröztek vissza. Újra az útra szegezted tekinteted:
- Összevesztem anyámmal egy újabb hülyeségen. Mostanában egyre gyakrabban zajlik le egy-egy vita. Kezdek kikészülni tőle, nagyon nehéz azzal a tudattal hazasétálnom, hogy anya semmitmondó arca fogad.
- Anyukád biztos csak jót akar neked…
- Tudom, tisztában vagyok vele, de ahhj! – jajdultál fel, miközben fáradtan végighúztad a tenyeredet arcod élén. – Bonyolult az egész. Inkább mesélj te! Mi van veled és Adammel? – kíváncsiskodtál.
A szél hirtelen nagyon elkezdett fújni, és érezted, ahogy a fejed búbjára esik egy vízcsepp. Majd a könyökhajlatodra, az ujjaidra, Theo zakójának a vállára: az eső pedig amilyen régen jelentkezett, olyan hamar rákezdett a zuhogásra.
- Itt van pár háztömbnyire a hotel, ahova beregisztráltunk. Ha gondolod, akkor bejöhetsz hozzánk, amíg el nem áll a zivatar – jegyezte meg kissé zavart hangsúllyal, és úgy láttad, mintha az arca is vörösebb árnyalatot vett volna fel. De lehet, hogy csak a hirtelen rásütő lámpafény miatt látszódott így.
- Részemről rendben van! – vigyorogtál, és hagytad, hogy Theo végigvezessen a kivilágított utcán.
Nem tűnt ki a házak között a hotel, ahol Adammel megszálltak, mégis látszódott rajta, hogy ide azért kell pénz, hogy szobát foglalhasson valaki. Theo könnyedén lépkedett a folyosón, majd a végére érve az ott lévő lifthez lépett, és megnyomta a hívó gombot. Az ablakon bámultál kifelé, amin az esőcseppek gyorsasági versenyt rendeztek egymással. Mintha az idő is sebesen haladna…
Beléptetek a szűk kis helyiségbe, és azt figyelted, ahogy a férfi a falnak dől, és somolyogva pislog rád. A négyes gomb volt benyomva, úgyhogy a negyedik emeleten vannak elszállásolva.
- Adam itt van?
- Nem hiszem. Nem tudom – vonta meg a vállát, majd a nyitódó ajtó felé fordult. Kivette a kulcsot a zsebéből, amit a mutatóujján pörgetett, egészen addig, amíg oda nem értetek a négyszázhúszas szobához.
Olyan letisztult stílusa volt a nappalinak, amibe beléptél, ami tökéletesen illett hozzájuk. Szemben volt egy olyan ablak, ami az egész falat elfoglalta, a hatalmas plazma tévé mögött. Bézsszínű falak és sötétbarna bútorok uralkodtak leginkább mindenhol. Nagyon tetszett az elrendezés és a színek vegyítése.
- Azta! – adtál hangot csodálkozásodnak, mire Theo a derekadat óvatosan megérintve tolt beljebb. Amint ráléptél a puha, hófehér szőnyegre, ő elsétált melletted, majd belépett a konyhába, amire ebből a szögből tökéletes rálátásod volt.
- Kérsz valamit inni? Esetleg valami bor?
- A félédes vörös a kedvencem – motyogtad, miközben oda se néztél, mert éppen az ablakban állva gyönyörködtél a hajnali fényekben.
Pár pillanaton belül Theo a kezedbe nyomta az említett italt, és megállt melletted. Aprókat kortyolgattál a borból, bal karoddal megtámasztottad a jobb kezedet, amiben a poharat tartottad. A házakról lassan a férfire terelődött minden figyelmed, így mélybarna tekinteted is.
- Gondolkodtál már azon, hogy mik az előnyei a hírességeteknek?
- Igen – bólintott, miután ő is ivott a vörösborából. –, de mindenképp csak a rajongóinkat tudnám kiemelni. Ha nem tartanánk koncerteket, turnékat, akkor rengeteg gyönyörű dologról lemaradtam volna, amivel az élet megajándékozott. Ők csalnak mosolyt az arcunkra, ők melengetik meg a szívünket, ők adják nekünk a reményt, hogy meg se próbáljuk feladni. Sírtam már koncerten, nevettem mindenféle megjátszás nélkül, őszintén. Sok mindennel nem lennék tisztában, ha nem lenne a Hurts.
Ittad a szavait, és nézted, hogyan változik az arckifejezése, ahogy magyaráz neked az érzéseiről. Tudtad, hogy megbízik benned, és ez fordítva is igaz volt. Mindkettőtök életében a találkozásotok sokat jelent.
- Theo, szerinted mihez lehetne engem leginkább hasonlítani? – nyelted le az utolsó kortynyi bort a poharad aljából.
- Angyal. – vágta rá gondolkodás nélkül, mire te csodálkozva pillantottál rá, azonban ő még mindig a távolba meredt.
- Miért pont az?
- Az angyaloknak emberi szemmel nem látható szárnyaik vannak. Azért élnek, hogy a kezdeti fájdalom után segítsék az embereket. Te igenis sokat segítettél nekem akkor, tavaly ősszel. Már akkor tudtam, hogy bízhatok benned. Még ha te nem is gondoltad úgy, de már akkor elmondtam neked olyan dolgokat, amiket nem sokan tudnak rólam. Nem szerettelek volna itt hagyni, de tudod, hogy a hírnevem miatt muszáj volt, nem maradhattam itt, nem hagyhattam magukra azokat, akik annyi mindent képesek megadni egy koncert miatt. Most pedig újra találkoztunk, és úgy érzem, hogy jó helyen vagyok, biztonságban, melletted. A szárnyaid hatalmasak, hófehérek, körbeölelnek. Még akkor is, ha csak melletted állok. Ha foghatom a kezed, még a világvégétől sem félnék, csak legyél mellettem. – pillantott rád komoly arccal.
Könnyes szemekkel raktad le a kanapé melletti kis asztalra mindkettőtök poharát, majd visszasétáltál Theohoz, és szorosan magadhoz húztad, a tarkójánál átölelve. Ha angyal lehetnél, és csak azoknak mutathatnád meg mivoltodat, akiknek te akarnád, akkor az övé volna a megtiszteltetés, hogy azokat a szárnyakat láthassa, ami csak keveseknek adatott meg.
- Fogni fogom a kezedet, Theo. Addig, amíg te azt nem fogod mondani, hogy engedjelek el – húztad az arcodhoz a tenyerét, majd a másik kezeddel közrefogtad, és csukott szemekkel, halvány mosollyal belehajtottad az arcodat.
- Köszönöm – hallatszódott a suttogás, majd hirtelen megérezted a puha ajkakat a sajátjaidon. Váratlanul ért, és azonnal kipattantak szemeid meglepettségedben. Azonban minden kétséget kizárólag Theo volt az, aki megcsókolt: az a férfi, akiért rajongtál, akinek a gondolata hónapok óta azokat a bizonyos pillangókat idézte a gyomrodban, akibe a mai napon szerettél bele végérvényesen.
Szorosabban fogtad közre a nyakát – persze nem úgy, hogy megfojtsd -, majd viszonoztad a finom, óvatoskodó csókot. A derekadra simult a másik keze, végighúzta a tenyerét az oldaladon, egészen a csípőcsontodig.
- Mióta vártam már erre! – sóhajtottál fel, miután elszakadtál tőle, és kipirult arccal néztél a tekintetébe.
- Én is – mosolygott, majd még egyszer megcsókolt, most kicsit gyorsabb tempóval, mint előzőleg. Nem voltál rest viszonozni ezt.
- Mégis, ezek után mi lesz velünk? Újra elmész, és itt hagysz?
- Nem lennék képes rá. Semmiképp se – rázta meg a fejét, mintha csak még jobban meg akarná nyomatékosítani a mondandóját. – De szeretném, ha közel lennél hozzám.
- Valahogy meg fogjuk oldani, Theo. Biztos vagyok benne.
Miközben még mindig a tenyerébe volt temetve az arcod, az övé felé nyújtottad a szabad kezedet, és az ujjaidat gyengéden az arcéléhez érintetted. Szeretetteljesen mosolygott rád, emiatt pedig érezted, ahogy a gyomrod görcsbe rándult.
- Ha nem szólítottalak volna le éjfélkor, nem tartanánk itt. Sőt, elmentem volna reggel, és ez az egész meg sem történik.
- Szerencsére végül nem úgy alakult. Csak erre gondolj! – simítottál végig hüvelykujjaddal a bőrén.
- Csak rád gondolok – nyomott egy puszit a szádra, majd elengedett.
Pironkodva nézted, ahogy a poharakat felkapva a konyhába ment, öntött újabb kört a poharakba a félédes vörösborból, majd feléd nyújtotta a tiédet. Elvetted, és csillogó szemekkel néztél a férfire.
- Ránk. Az angyalokra. Rád! – koccintotta össze őket, és egy húzóra kiitta az egész pohár tartalmát.
- Egészségedre! – nevettél fel, majd te is ugyanazt tetted, amit ő.
Megtörölted a szádat, a háta mögé rohantál, és a derekánál fogva átölelted. Az ingébe temetted az arcodat, szorosabban markoltad a puha anyagot az ujjaid között, majd egy puszit nyomtál mindkét lapockájára. Sírni tudtál volna a boldogságtól.
- Theo, te is egy angyal vagy. Az én egyetlen angyalom – mormoltad hang nélkül, könnyes szemekkel.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
