Reszketegen próbálom kinyitni a szememet, azonban újra felrémlenek előttem az emlékek. A legelső kezembe kerülő dologba markolok, ami egy takaró. Sikításra nyitom a számat, de egy hang se jön ki a torkomon. Tehetetlenül vergődök, mégse tudok testemnek megálljt parancsolni. A fülem valami elviselhetetlen módon zúg, az alkaromba fájdalom villan. A könnyek már mindkét szememből csordogálnak. Újra kinyitom a számat, hogy valami hangot tudjak magamból kiadni, de kudarcba fulladnak próbálkozásaim. Mintha csak néma lennék, aki próbál beszélni, mégse sikerül.
Csukott szemeim előtt maszkos arcok jelennek meg, késekkel a kezükben, miközben csúfosan vigyorognak, nevetnek tehetetlenségemen. Kinyitom a szemeimet, amikor végre eltűnnek, de a testem még mindig nem mozdul.
Nagy levegőket veszek, próbálom megmozgatni a lábamat, mégse reagál. A szívem erőteljes dobogását normalizálom, majd megpróbálom az ujjaimat mozdítani. A kisujjaim mintha reagálna, ezért csak azzal próbálkozok.
Az érzés, ami az ágyhoz szorít, végre megszűnik. Mintha leborulna rólam a teher, olyan szinten érzem, hogy végre az összes testrészem reagál. Hirtelen ülök fel az ágyon, emiatt pedig megszédülök. Kezemet homlokomhoz kapom, halántékomat masszírozni kezdem. A könnyek végigfolynak arcomon, megállás nélkül pityergek, szinte még én se hallom.
Lábaimat felhúzom a hasamhoz, mindkét kezemmel átkarolom őket, majd térdeimre hajtom a fejemet, és a helyiséget kémlelem. Krémszínű parketta, világos fapadló, modern bútorok vesznek körül. Szokatlan, hiszen ismeretlen számomra a szoba.
Ülő helyzetbe tornászom magam az ágyon, talpamat óvatosan a földre érintem. Enyhe bizsergés járja át a testemet, egy pillanatra kiráz a hideg, de felállok. A kétajtós szekrény melletti tükörhöz lépek, belenézek.
A látvány furcsa számomra. Mogyoróbarna hajam kócosan öleli hátamat, fakó színe meglep. Szemembe lógó frufrumat elsöpröm az útból. Tengerkék tekintetem kifejezéstelen, mégis könnyekkel teli. Arcomon fénylenek a sós könnycseppek, amiket letörlök a ruhám ujjával. Szürke pulóver van rajtam, ami combközépig ér, fekete szabadidőnadrágom bokámat verdesi, hófehér zokni díszíti talpamat.
Újra az arcomra pillantok. Be van esve, a szemem alatti rész piros a sírástól. Végighúzom a tenyeremet rajta, szomorkás félmosolyra húzom ajkaimat, amikor meglátom a nyakamban lógó nyakláncot. Egyszerű ezüstlánc, amin egy apró méretű kék kristály lóg, mégis fontos számomra.
Tenyerembe veszem, végigsimítok a finom borítású ásványon, érzem, hogy a szememből újabb könnycseppek próbálnak távozni, ami másodperceken belül már sikerül is nekik. Lábaim fölmondják a szolgálatot, térde zuhanok. Felpillantok a tükörre, amiben én magam visszanézek.
- Anya. – suttogom rekedtesen az első szót a mai napon. Rászorítok a kristályra. Könnycseppek borítják el, amiket igyekszek letörölni arcomról.
Megállás nélkül motyogom magam elé szüleim nevét, a nyakláncomra meredve, de tudom, hogy elveszítettem őket. Felrémlenek előttem a baleset képei, mire lehunyom a szemeimet, és nagy levegőt veszek.
Belekapaszkodok a szekrény sarkába, felhúzom magam a fapadlóról. Kihúzom a bútor fiókjait, amikben lányruhák sorakoznak, mindenféle színben. Megfordulok, a falon lévő festmény alatti bőröndökre figyelek, értetlenül bámulok őket. Gyors léptekkel lépek oda, kicipzárazom a legnagyobbat. Felismerem bennük a régebbi szoknyáimat, a legalján pedig ott mosolyog rám kedvenc plüssállatkám. Magamhoz rántom a szőrmókot, beleszippantok a szőrébe. Érződik rajta az öblítő illata, ami anyukám kedvence.
- Liliom. – motyogom a mackó fülét simogatva.
Kitapogatom a hasánál lévő zsebet, kezem beleütközik egy papír cetlibe. Széthajtogatom, könnyezve nézek rá a rajzra, amit apukám készített nekem.
- Hiányoztok apa, anya! – rakom vissza a bőröndbe a medvét.
Hangzavarra kapom fel a fejemet, ami kintről szűrődik be. Kiabálásokat, nevetéseket hallok, odabotorkálok az ajtóhoz. Kezemet rásimítom, a kulcslyukon próbálok kinézni. Futó lábak tárulnak elém, velem szemben pedig egy kisfiú térdel a földön, előtte puzzle darabkák hevernek. Hófehér haja és fekete szemei az előtte szaladgálókat kémleli, néha elmosolyodik, majd visszafordul a játékához. Érdeklődve bámulom, nesztelenül figyelem őt, de hirtelen a csörtetések is abbamaradnak, a kisfiú pedig felkapja a fejét.
Egyre közelebbről hallom a komótos lépteket, én pedig visszaszaladok az ágyamhoz, bebugyolálom magam a takaróba, alvást tettettek, de minden erőmmel a kintről beszűrődő halk beszélgetésre koncentrálok.
- Semmi? – hangzott fel egy öreg férfira hasonlító hang.
Válasz nem érkezett, valószínűleg csak a fejüket rázták. A bácsi felsóhajt, kulcsok tompa ütközése hallatszik, az ajtómon lévő zárba helyezi. Kinyitódik, én pedig olyan légzéstempót veszek fel, mintha aludnék.
A férfi visszazárja az ajtót, hallom cipője koppanását, ezután pedig a szék csikorgását. Közvetlenül az ágyam mellett foglal helyet a bácsi.
- Tudom, hogy nem alszol. – jelenti ki kedvesen, mire átfordulok az oldalamra, szemeimet pedig kinyitom.
Ősz hajú, szemüveges bácsi néz rám, mosolygós arccal. Ráncok díszítik arcát, sugárzik belőle a magabiztosság és a céltudatosság. Egyenes háttal ül, mintha valami bíróságon ő lenne a vádlott, mégis azt az érzést kelti, hogy megbízható, felelősségteljes férfi.
- Elnézést, de ki maga? – kérdezem, miközben feltornázom magam, hogy egyvonalban legyünk. A bácsi elmosolyodik, készségesen válaszol.
- Watari a nevem, a Wammy’s House alapítója.
- Ez egy árvaház, ugye? – teszek fel egy újabb kérdést.
- Jól gondolod. De ez nem olyan, mint a többi. Itt olyan gyerekeket gyűjtünk össze, akik tehetségesek, okosabbak az átlagosaknál.
- Én mit keresek itt? – értetlenkedek.
- Ismertem az édesapádat, valamint anyukádat is.
Említésükre görcsbe rándul a gyomrom, torkomba gombóc alakul, a sírás szélén állok, de lenyelem a könnycseppeket.
- Megkérdezhetem a nevedet?
Bár megbízok az előttem ülő bácsiban, de valami aggaszt benne. A szüleim mellett megtanultam, hogy nem ítélhetek első látásra. Apa FBI nyomozó volt, emiatt pedig sokszor kellett álnevet használnia a családomnak.
Beletelik pár másodpercbe, amíg eszembe jut az a név, amit anyu mindig nagyon szeretett, mert szerinte különleges és illik a titokzatos természetemhez.
- Raelyn. – mutatkozok be, arcomra mosolyt erőltetek.
- Sokan mondják az igazi neveiket. Kellemeset csalódtam abban, hogy te nem így tetted. Nem szabad megbízni az idegen emberekben.
Zavartan simítom a fülem mögé az egyik kósza hajtincsemet, Watari bácsi halkan nevetgélni kezd, szemei barátságosan merednek rám.
- A szüleid miatt reménykedtem, hogy nem az eredeti neveden mondod. Igazából tudom azt is, de ebben az árvaházban mindenkinek álneve van.
- Miért? – kíváncsiskodok, törökülésre váltom az egyszerű láblógatást.
- Ebben az intézetben törekednek arra a gyerekek, hogy okosak lehessenek, utolérjék a példaképüket, aki a világ legtehetségesebb nyomozója, L.
- Hallottam róla még régebben. Ő is itt nevelkedett?
Watari bácsi csak bólint, feláll a székéből, tenyerét felém nyújtja.
- Ideje lenne ahhoz, hogy körbenézhess. Mostantól itt fogsz élni.
Furcsa érzés kap el, de érzem, sőt, tudom, hogy az előttem álló férfi semmi rosszat nem akar nekem. Lelököm magamról a takarót, Watari bácsi kezét elfogadva kitápászkodok az ágyból, talpaim találkoznak a fapadlóval.
- Nem szeretnél felöltözni? – néz végig ruhámon.
- De. Elnézést!
- Ugyan, nincs miért bocsánatot kérned. Az ajtóban foglak várni!
Biccentek egyet, Watari bácsi pedig becsukja maga után az ajtót. Lehúzom magamról a nadrágot és a pulóvert, fehérneműben álldogálok a komód előtt. Egy fehér rövidnadrágot, szürke alapon világoskék csíkos pólót veszek fel magamra, valamint egyszerű fekete kardigánt is. Hajamba beletúrok, a tükör elé szaladok, majd belemosolygok a látványba, ami már természetesebb, mint az előző látvány.
Egy pillanatra bevillannak előttem a rémálmomból részletek. Kezemet fejemhez kapom, szemeimet lehunyom. Szívem újból felgyorsul, de most nem hagyom, hogy legyőzzenek az emlékeim. Erőt véve magamon kinyitom az ajtót. A falnál ott áll Watari bácsi, egy nálam idősebb sráccal beszél. Amikor észrevesz, elmosolyodik, int egyet felém, mire a fiú is rám néz.
Barnás-vörös árnyalatú haja, valamint sötétkék szemei engem kémlelnek, én pedig zavarba jövök átható pillantásától, amivel végigmér. Arcát apró szeplők borítják, ami csak kiemeli kisfiús vonalait.
- Elnézést a késésért, Watari bácsi! Szia!
- Semmi baj! – mondja az idősebbik és várakozóan a fiúra pillant.
- Matt a nevem. – nyújtja felém a kezét.
- Az enyém Raelyn.
- Sürgősen el kell intéznem pár dolgot, ezért megkértem Mattet, hogy vezessen végig az árvaházon. – simítja vállamra a kezét Watari bácsi, amire ijedt tekintettel válaszolok. – Nem lesz semmi baj, Raelyn, megbízhatsz benne. – pillant a fiú felé, aki a falnak támaszkodik tisztes távolságban. – Ő mindent el fog neked magyarázni az itteni szokásokról.
- R-rendben. – biccentek, mire csak mosolyog az ősz hajú férfi.
Köszönés nélkül elfordul, majd a lépcsőfordulóban eltűnik látókörünkből. Matt még mindig engem figyel, én pedig a hirtelenjében felkapott strandpapucsomat bámulom szüntelenül. Néma csönd uralkodik a folyosón.
- Indulhatunk? – kérdi, egy lépéssel közelebb jön hozzám.
Nem válaszolok, csak bólintok egy aprót, mire Matt megindul, én pedig követem őt. Egyesével mutogatja a szobákat, elmagyarázza, hogy mik találhatóak bent, az ebédlőbe is elkísér. Az ott lévő gyerekek furcsa tekintettel méregetnek, majd vissza is fordulnak, hogy folytassák beszélgetéseiket.
- Mindenki kíváncsi az új jövevényre, és a legtöbben megpróbálják kideríteni, hogy mennyire okos. Itt mindenki arra törekedik, hogy L utódja legyen, miután meghal. – magyaráz készségesen.
- Ezt honnan tudják, hogy ki a tehetséges?
- A legelső óráknál a tanárok az összes órán szívatják a legújabbat, úgyhogy te is felkészülhetsz rá. Itt nincs finomkodás, kőkeményen beleverik a kis fejecskédbe a mondandójukat.
- Köszi a bíztatást, Matt. – forgatom szemeimet, mire nevetni kezd.
Az földszintre megyünk, ami egy hatalmas nappaliból áll. Úgymond egy könyvtár, amit mindenki kedve szerint használhat. A szélső sorban modern számítógépek sorakoznak egymás mögött, valamint egy hatalmas plazmatévé is van itt, ami előtt videojátékok tömkelege található.
- Benne vagy egy kis játékban, Rael? – vigyorog sejtelmesen.
- Még nem sokat játszottam ilyennel. Inkább a számítógépekhez értek, de ezt is megpróbálhatjuk.
- Végre egy lány! – sóhajt fel elégedetten.
- Ezt, hogy érted, Matt? - kíváncsiskodok.
- Csak fiúkat ismerek, akik konyítanak a gépekhez. Kíváncsi vagyok, hogy milyen a tudásod, de a videojáték fontosabb!
Nevetve huppan az üres helyre, a könyvekbe bújó diákok érdeklődve pislognak ránk. A fiú beindítja a tévét, a kezembe nyomja a konzolt, és megjegyzi:
- Szinte legyőzhetetlen vagyok. Úgyhogy választhatsz, hogy mivel kezdjünk. Adok ennyi előnyt!
- Hát köszi. – nézek rá komoran, mire megvonja a vállát. – Mondjuk, legyen a... síelés. – jelentem ki másodpercek múlva mosolyogva.
- Az nem a legkönnyebb játék, de ha te ezt szeretnéd, akkor rendben!
A gyerekek körénk gyűlnek, halk suttogások, motyogásokat lehet hallani. Mindenki biztos „Matt-kun” győzelmében – így hívják őt a lányok -.
- Készülj a vereségedre, Raelyn! – vigyorog, és el is indul a pályán.
Valamennyire a való életben is megy, mert a szüleim elvittek Ausztriába egy öt napos üdülésre. Ott megtanultam síelni, már tudom a praktikáit.
- Nem jó helyen mész, Rael! – röhög ki ő, valamint a mögöttem lévők is, de én csak mosolyogva nyomkodom a konzolt.
Az játék elindulásakor láttam egy külön kiépített buckát, ami a célig repít el, és nagyon nagy mákom volt, hogy Matt nem vette észre. Bár fel tudtam mérni, hogy nehéz oda bejutni, ami a fák között van, de már rájöttem.
- Az meg mi a fene? – néz át egy pillanatra az én részemhez, ennek köszönhetően belemegy az egyik fába a karaktere. – Basszus!
- Matt, csak most figyelj! – nevetek rá, amikor a TV-ben észrevehetővé válik a bucka, az általam irányított emberke pedig rámegy, és egyenesen berepül a célba. – Legyőzhetetlen lennél? – gúnyolódok.
- Eddig csak Mello tudott leverni, de ő se tíz másodperces előnnyel!
Csak vigyorgok rajta, ahogy Matt mérgelődik magában, és visszaviszi a konzolt a helyére. A diákok szétszélednek körülöttünk, visszamennek olvasni, számítógépezni.
- Ez még visszavágót követel! – kócolja össze a hajamat.
- Hé! – lököm el magamtól finoman. – Ez – mutatok a fejem búbjára. – számodra tiltott terület!
Röhögve húz fel a kanapéról, és felsétálunk az emeletre.
- Meg se kérdeztem, hogy hány éves vagy. – szólal meg.
- Miért érdekel annyira?
- Én tizennégy vagyok. – hagyja figyelmen kívül kérdésemet.
- Tizenkettő. – morgom, mire csak elégedetten mosolyog.
Megállunk az egyik ajtó mögött – ami feltehetőleg a szobája -, elővesz egy kulcsot a farzsebéből, és berakja a zárba. Elfordítja, majd be is sétálunk birodalmába. Szinte hasonmása az enyémnek a bútorokat illetve, de Matt poszterekkel is kipingálta a falakat. A földön egy apró körben három darab laptop hever, rákötve egy számítógépre, amik körül papírok hemzsegnek.
- Nem rossz! – mosolygok, mire ő csak odatámogat, lehuppan eléjük, és helyet mutat maga mellett.
- Meddig vezet a tudásod? – kíváncsiskodik felém fordulva.
- Fel tudok törni apróbb rendszereket közösségi oldalakon vagy e-mail címeket. Ezeken kívül nem sok mindent.
- Akkor a legjobbra találtál. – mutat magára büszkén. – Ezt figyeld!
Percek alatt feltöri az FBI honlapját, mire én csak eltátom a számat. Matt vigyorogva figyeli csodálkozásomat, és belép egy programba.
- Ezt én terveztem el, de még sehol se tartok. Lehallgatásra és megfigyelésre alkalmas a számítógép tudta nélkül.
- De ha nincs mikrofonja és webkamerája, akkor hogyan?
- Ha a gép be van kapcsolva, akkor rá tudok kapcsolódni telefonokra is, feltéve, ha egyszer már kapcsolódtak egymáshoz. Ez még fejlesztés alatt áll, úgyhogy még sok újdonságot kitalálhatok. – jelenti ki.
- Értem, tényleg nem rossz az ötlet.
Amíg Matt lelkesen magyaráz rám se nézve, én a nyakláncomba markolva meredek az ajtóra. Csak reménykedni tudok, hogy szüleim nevetve beszaladnak az ajtón, felkapnak az ölükbe, és hazavisznek. Szokatlan számomra, hogy Matt ilyen kedves, valamint Watari bácsi is.
- Matt...
- Igen? – fordul felém kérdő tekintettel.
- Visszamegyek a szobámba. Ugye nem baj? – mosolygok rá.
- Dehogyis. Elkísérjelek?
- Nem kell, köszi! Rátalálok.
- Oké. Majd beszélünk! – vigyorog.
- Mindenképp. Szia!
Felállok, integetek a fiúnak, majd átlépem a küszöböt. Érzem, ahogy a könnycseppek szépen lassan végigfolynak az arcomon, bőröm ragacsos lesz a nedvességtől. Elszaladok a sarokig, leülök a fal mellé, lábaimat pedig felhúzom magamhoz. Csöndesen felsírok, ahogy bevillannak előttem anyuék mosolygós arca, az illatuk valósakká válnak, mintha most is itt lennének mellettem.
- Valami baj van? – guggol le elém valaki, arcomból elsimítja a tincseimet, és olyan közvetlen, mintha ezer éves barátok lennénk.
AJÁNLOM AZ OLDALT
