Nem nehéz találnod egy üres asztalt; meglepő módon most kevesen tartózkodnak a helyiségben. Van, aki könyvet olvas, van, aki tanul, és van, aki csak jegyzetel valamit a füzetébe. Te az egyik négy személyes asztalnál foglalsz helyet, és a lehető leghalkabban kipakolod a táskád tartalmát: a tolltartódat, egy üveg innivalót, és egy hajgumit halászol elő. Az utóbbi a hajadban végzi, míg az előzőeket a vázlatfüzeted mellé rakod le.
Fogalmad sincs, mennyi idő telik el, miközben rajzolsz, azonban arra felfigyelsz, hogy a veled szemben lévő szék váratlanul megmozdul, és valaki ráül. Amikor megemeled a fejedet, hogy szemre tudd vételezni a vendégedet, az első dolog, amit kiszúrsz rajta, az a fekete baseball sapkája; az arcát egyáltalán nem látod, mivel éppen az ölében lévő hátizsákjában kotorászik. Kihasználod a rendelkezésedre álló időt, és végigfürkészed őt: a sapkája alól kikandikáló fekete tincseit pásztázod, a farmerkabátját, amit mintha csak ráöntöttek volna, olyannyira illett hozzá, és az alatta lévő lenge pólót, ami - nem meglepően - ugyanolyan színű, mint minden más rajta.
- Az emo részleg két asztallal arrébb van, ott szoktak ülni a hozzád hasonlóak. - jegyzed meg, ahogy a tekinteted visszavezeted a rajzodra.
- Nem vagyok emo, csak szeretem a feketét. - jelenti ki egy nagyot sóhajtva.
- Jól van, Adam Lambert, ha ezt hajtogatod éjszakánként elalvás előtt, akkor legyen úgy. De muszáj pont itt lenned, amikor van körülöttünk több szabad hely is?
- Igen, muszáj pont itt lennem.
Egykedvűen pillantasz rá a fiúra, és egy magabiztos szempárral találkozol. Ahogy fokozatosan dolgozza fel az agyad a mondatát, úgy vonod fel a szemöldököd kérdőn, remélve, hogy felfogja azt, mire akarsz utalni a grimaszoddal.
Szerencsére nem kell csalódnod benne.
- Tegnap véletlenül elraktam az egyik füzetedet. Legalábbis remélem, hogy a tiéd, mert körbekérdezősködtem az osztályodban, és azt mondták, te vagy Kim Yeochan, az egyetlen göndör hajú lány az egész évfolyamon.
- Az igaz, hogy göndör a hajam, de a nevem nem Kim Yeochan. - hazudod szemrebbenés nélkül.
A reakciója azonnali: döbbenetében hatalmasra nyílik a szeme, és az egész arca a piros egyik legélénkebb árnyalatát ölti magára, ahogy zavartan felpattan a székéből, és hajlongani kezd bocsánatkérések közepette. Körülbelül öt másodpercig bírod ki, mielőtt nevetni kezdenél, ugyanakkor megérzed magadon a könyvtárosnő tekintetét, és a kezedet a szád elé kapod, hogy minél inkább tompítani tudd a belőled előtörő hangokat.
- Most mégis miért nevetsz? - kérdezi frusztráltan.
- Nem gondoltam volna, hogy így fogsz reagálni. - nyögöd ki nagy nehezen. - De ezért a reakcióért megérte még az is, hogy minden valószínűséggel a következő alkalommal már nem fognak beengedni a könyvtárba. Nem mintha olyan sokat veszítenék...
- Ezt hogy érted?
- Nem az osztálytársaim szívattak meg téged, hanem én. - állsz fel az asztaltól, hogy meghajolj előtte. - Annyeonghaseyo. Valóban én vagyok Kim Yeochan, az egyetlen göndör hajú lány az egész évfolyamon. Neked mi a neved?
- A-annyeonghaseyo. - hajol meg kissé zavartan. - Choi Junhong.
- Örülök, hogy találkoztunk, Junhong. Így, hogy túlestünk a bemutatkozáson, vissza tudnád már adni a füzetemet?
Türelmetlenül nyújtod ki Junhong irányába a kezedet, aki azonban még mindig csak pironkodik. Megforgatod a szemedet, és majdhogynem erőszakosan kapod ki az ujjai közül a füzetedet.
- Egyáltalán miért raktad el?
- Azt hittem, hogy az enyém. Ugyanígy néz ki az enyém is, és siettem haza, szóval rá se néztem, melyikőnknek a neve van az elején. Csak otthon vettem észre, amikor kinyitottam. - hajtja le a fejét szégyenlősen. - Nagyon szép a kézírásod egyébként. - teszi hozzá.
- Köszönöm? - a válaszod inkább hangzik kérdésnek, mint szimpla kijelentő mondatnak, de Junhongnak ez fel se tűnik.
- Tetszettek a rajzaid is. Az összeset megnéztem, ami benne van a füzetben. Nagyon szép szemeket tudsz rajzolni! A színek, amikkel dolgozol...
- ...nagyon szépek? - vágsz bele a szavába egy széles mosollyal az arcodon. Junhong csak még inkább elvörösödik. - Köszönöm. Örülök neki, hogy tetszettek, de értékelném, ha többször nem tennéd el a füzetemet.
- Már mondtam, hogy azt hittem...
- Jól van, jól van. - emeled fel a tenyeredet. - Nem kell állandóan magyarázkodnod, már elsőre is megértettem.
- Akkor miért mondtad, hogy értékelnéd, ha többször nem tenném el a füzetedet?
Fáradtan sóhajtasz egyet, ahogy belehajtod az arcodat a kezedbe. Egyáltalán nem lep meg téged az, hogy nem ugyanazon a szinten vagytok Junhonggal, ha humorról van szó, de attól függetlenül ugyanúgy fáj, hogy minden egyes dologra rákérdez. Ahhoz sincs kedved, hogy egyáltalán párbeszédet folytass valakivel, nemhogy megindokolni minden egyes cselekedetedet ennek a fiúnak.
- Hagyjuk inkább. Nincs jobb dolgod, minthogy itt mondjad a magadét?
- Most - mondja, ahogy rápillant a nem létező karórájára. - pont nincs!
- Nagy kár.
Megpróbálod figyelmen kívül hagyni őt, ahogy egy ceruzát a kezedbe veszel, és igyekszel onnét folytatni a rajzodat, ahol előzőleg abbahagytad. Azonban Junhongnak ez egyáltalán nem tetszik; a tolltartódból kiveszi a radírt, és azt kezdi el piszkálni, valamint pöckölni az irányodba.
- Muszáj ezt csinálnod? - kérdezed ingerülten.
- Illetlen dolog az, ha valakit levegőnek nézel.
- Ahogy az is illetlen dolog, hogy leülj egy számodra teljes ismeretlen asztalához, és elkezdd őt zavarni!
- Nem vagy számomra teljesen ismeretlen, már többször is láttalak téged a folyosón. Csak akkor még nem tudtam, hogy mi a neved.
- Miért van az, hogy én még csak most látlak téged először?
- Talán nem jó az arcmemóriád? - feltételezi szinte már ártatlanul, azonban te kiszúrod azt az aprócska vigyort, ami a szája szélén bujkál.
- Kétlem, hogy ez lenne a dolog. Ugye nem vagy valamiféle mániákus, aki eddig titokban követett engem, most pedig már zaklat is? Hogy is mondják ezt az angolok? Stalker?
- Nem vagyok stalker. Nem vagyok emo. Mondták már, milyen ítélkező vagy?
- Inkább csak te vagy képes túlreagálni dolgokat, amiket nem mondok komolyan.
Részben mosolyogtok egymásra, ahogy "vitatkoztok". Gyerekes, amit csináltok, főleg úgy, hogy még egy órája se ismered ezt a Choi Junhong nevű fiút, mégse zavar annyira a társasága, mint másoké, ami egy pozitívum.
Legközelebb akkor találkozol vele, amikor az egész évfolyamotoknak padokat és székeket kell átvinnie a tornaterembe egy előadás alkalmából. A múltkori találkozásotokkal ellentétben most mindketten a saját egyenruhátokban virítotok: Junhong egy egyszerű szürkéskék nadrágban és egy fehér ingben van. Az iskola jellegzetes pöttyös nyakkendője nem éppen úgy áll rajta, mint ahogy kéne, ennek ellenére nem szólsz neki, amikor odasétálsz hozzá.
- Annyeong! Mi a helyzet, nem tudsz megbirkózni pár székkel, hogy úgy mozogsz, mint egy osteoporosistól szenvedő vénasszony? - szólalok meg a háta mögül.
- Annyeong! Ahogy látod, én cipelek vagy...
Amikor Junhong megfordul, és meglát téged, csaknem a szíve is kihagy egy dobbanást, és a szava is elakad. Csak ámul és bámul, ahogy végigpillant rajtad, és muszáj egy nagyot nyelnie, hogy egyáltalán képes legyen szóhoz jutni.
- Kétségbe fogok esni, ha továbbra is így nézel rám. A fiúk akkor szoktak így bámulni a lányokra, amikor tudatosul bennük, hogy ő életük szerelme. Ugye te most nem fogsz térdre borulni előttem?
- Pedig elég erősen gondolkozok rajta. Fáj mindenem a cipekedéstől! - kezd el nyavalyogni.
- Látszik, hogy a bicepszed is csak a szél hordta össze. - emeled meg a hangodat, miután veszel egy mély levegőt. - Azokkal a zsiráf végtagokkal, amik neked vannak, példát kéne mutatnod azzal, hogy több szék elfér egy kezedben, mint másoknak kettőben! Erre mit csinálsz?! Itt szenvedsz három székkel! Nekem kettővel több van a kezemben, mégse lihegek úgy, mint te!
- Mégis hogy van benned ennyi erő? - hitetlenkedik Junhong.
- Csak te vagy olyan, mint a lepkefing. Törődj bele!
Te magad megindulsz, Junhong pedig pár pillanattal később már követ téged. Észre sem veszed, hogy miközben beszél hozzád, neked levakarhatatlan a mosoly az arcodról.
Az első három-négy alkalommal fel sem tűnik, hogy a megszokott, színes szempárok helyett egyszerű barnákat rajzolsz, melyekhez fekete tincsek társulnak. Az sem tűnik fel, hogy az arcok formája kezd férfiasabb vonású lenni. Csak akkor tudatosul benned mindez, amikor átlapozod a vázlatfüzetedet, és az utolsó rajzaid hajszál híján teljesen egyformák. Az összes egy ismerős arcot jelképez, egy arcot, melyet az első találkozásotok óta nap mint nap látsz a folyosón. Junhong legtöbbször rád mosolyog vagy integet neked, te pedig először csak fintorogva elfordítottad a fejedet, úgy, hogy ezt ő is jól lássa. Azonban még ez sem tántorította őt el attól, hogy egyszer-kétszer beléd ütközzön órára menet a folyosón. Az esetek folyamán Junhong mindig megáll, és minimum ötször meghajol előtted, mielőtt tovább állna. Amikor ez történik, mindig eszedbe jut az első találkozásotok; amikor átverted őt azzal, hogy nem is Kim Yeochan a neved, ő pedig elhitte, és már-már a bocsánatodért esedezett. Régen nevettél annyit, mint azon a napon, Junhong pedig a puszta naivitásával képes volt kiváltani belőled.
- Hé,Yeo! - szakítja félbe a gondolatmenetedet az emlegetett szamár, majd jó alaposan hátbaver.
- Jézusom! Te... normális... vagy?! - kiáltasz fel, miközben megállás nélkül köhögsz.
- Ne csináld úgy, mintha ez meghatott volna! Ismerlek már.
- Akkor sem vagy normális! Ha miattad körházba kerülök, a te nevedre küldöm majd a számlát, idióta!
Mint minden más diák, úgy ti is az udvaron tartózkodtok; amióta felső-középiskolába jársz, megtanultad, hogy minden egyes szünet aranyat ér, és meg kell becsülni a vele járó perceket. Ennek ellenére mégis azzal töltöd az időt, hogy a következő órára próbálod átnézni az utólag átvett tananyagot ˗ legalábbis próbálnád, ha a gondolataid nem Junhong körül forognának.
Miközben a fiú arcát mustrálod, hirtelen valami furcsa dolgot veszel rajta észre, egészen pontosan az orrán: egy ezüst kis pöttyöt. Öntudatlanul indulnak meg az irányába az ujjaid, és egy pillanattal később már érzed is a tapintásod alatt a fémet. Junhong meghökkenve mered rád, és csak ekkor eszmélsz rá, hogy javában betolakodtál a személyes szférájába.
- Mit csinálsz, Yeo? - kérdi félig-meddig suttogva.
- Mégis mióta van piercinged?
Próbálod elterelni a figyelmét a kialakult szituációról egy másik téma felvetésével, azonban a fiú nem hagyja magát: sötétbarna, szinte már fekete szempár pásztázza az arcodat, számodra pedig a világ megszűnik létezni. Junhong az egyetlen, akit látsz, hallasz és érzel; figyeled, ahogy a fekete tincseibe lágyan belefúj a tavaszi szellő, ahogy az Ádám-csutkája jól láthatóan megmozdul egy nyelés következtében, ahogy az ajkai szinte alig észrevehetően szétnyílnak. Egyszeriben megérzed az ujjait az arcodon, ahogy egy-két rakoncátlan hajszáladat a füled mögé simítja. Beleborzongasz a tapintásába, és abba az érzésbe, amit Junhong puszta érintése kivált belőled.
Mindketten kizárjátok a körülöttetek lévő világot; figyelmen kívül hagyjátok a csengő hangját, ami jelzi, hogy vége a szünetnek, és lassan elkezdődik az óra, ahogy azt is, hogy mennyire vágytok egymásnak a közelségére. Egyikőtök sem ismeri be, de igényelitek a másik érintését, sokkal jobban, mind eddig bármikor. Téged ez félelemmel tölt el: sosem éreztél még ehhez hasonlót.
- Én... nekem - hebeged, miközben remegő kezedet elhúzod Junhong orrától. -, nekem mennem kell.
Nem várod meg a válaszát; megigazítod a válladon a táskádat, miközben igyekszel egy pillantást sem vetni a fiúra, mielőtt hátat fordítanál neki, és berohannál az iskola épületébe, igyekezve minél hamarabb beérni a tanórádra, ugyanakkor minél messzebb kerülni Junhongtól.
Este van, de te még mindig a könyvtárban ülsz; ami nem is igazán meglepő egy koreai középiskolás diáknak az életében. Az egyenruhád helyett egy fekete mackónadrág és egy sötétkék felső van rajtad, a hajad pedig szabadon engedve pihen a hátadon, melyet csak egy hajpánt díszít. Tankönyvek tornyosulnak az oldaladon egymás hegyén-hátán, előtted pedig egy füzet hever, telis-teli órai vázlatokkal.
Stresszes vagy, valamint hihetetlenül kimerült, és a kávé az egyetlen dolog, ami ébren tart téged, de muszáj ilyesmihez folyamodnod, ha nem akarsz megbukni a következő vizsgádon.
Előbb érzed meg Junhong jelenlétét, minthogy meglátnád; van neki egy olyan egyedi aurája, amilyet senkinek más nem birtokol, és amire bármikor felfigyelsz, ha egy légtérben vagy vele. Túl nagy hatást sikerült rád gyakorolnia kevés időn belül. Próbálod teljesen lehajtani a fejedet, elbújni a könyvtorony mögött, azonban Junhong már tudatában van annak, melyik asztalnál szoktál ülni a leggyakrabban.
- Yeo, képzeld...!
- Tanulnom kell, nem érek rá cseverészni. Hagyj békén!
Kerülöd a tekintetét; tudod, hogyha ránéznél Junhong arcára, akkor csak beadnád a derekadat, és hagynád, hogy elterelje a figyelmedet az imádnivaló mosolyával, a tökéletes arcával. Ha egyszer is sikerülne elérnie a célját, akkor a tanulásból sem lenne semmi a nap hátralevő részében.
- Meg se hallgatod, mit akarok mondani?
- Nem. - hozod a tudtára gond nélkül.
- Ne csináld már ezt velem! - siránkozza Junhong.
- De, csinálom. Úgyhogy kopj le, oké?
- Csak egy percet kérek tőled, jagiya!
Junhong a szája elé kapja a kezét, neked pedig kiesik a toll a kezedből - jól hallottad, hogy az imént milyen szót használt rád a fiú? Elképedve ismételed meg a szót, Junhong pedig rögvest menekülőre fogja, és kiviharzik a könyvtárból. Csakhogy te nem tétovázol; minden cuccodat magad mögött hagyva követni kezded őt, azzal azonban nem számolsz, hogy neki a teste jóformán csak a lábaiból áll, emiatt pedig sokkal nagyobb lépéseket tesz, mint te, főleg így, hogy siet.
- Junhong! Állj meg! - kiáltasz utána, azonban a kérésed süket fülekre talál. - JUNHONG!
Pár perc futás után kifulladva állsz meg a kihalt folyosó közepén. Fáradtan dőlsz neki a falnak, miközben az elcsigázottságod miatt homályosan látsz mindent és forog körülötted a világ. Erőtlenül támolyogsz vissza a könyvtárba.
Junhongnak ha akaratlanul is, de végül sikerült elérnie a célját, és az este hátralevő részét nem tanulással töltöd el, ahogy eredetileg tervezted; egyetlen szó jár a fejedben. Jagiya.
Mégis miért nevezett téged úgy, hogy jagiya?
Egy egész héten keresztül nyomát sem találod Junhongnak, pedig mindenhol keresed őt: az udvaron a szünetekben, a könyvtárban. A folyosón mindig fülhallgatóval a füledben szoktál közlekedni, most mégis anélkül járkálsz az iskola épületében. A próbálkozásaid azonban nem érnek semmit: nem látod a sok ember között a fiú mosolygását és az integetését, és a héten senki sem ütközik beléd.
A hét minden egyes napja magányosan telik el; ez ideáig nem tudatosult benned, de Junhong volt az, aki miatt nem érezted egyedül magadat. Még a megismerése előtt nem igazán törődtél azzal, hány barátod van, és hogy hogyan telik el egy iskolai napod, de amióta felkeresett téged a könyvtárban a füzeteddel, azóta teljes egészében kifordította az életedet, hogy csakis rá tudj fókuszálni. A vázlatfüzetedben könnycseppek borítják el azokat a lapokat, melyeken a róla készült rajzok szerepelnek, kis híján teljesen tönkretéve azokat. Ezekkel azonban egyáltalán nem törődsz.
Késő délután van, amikor kisétálsz a rajzteremből. Olyannyira idegennek érzed a testedet, hogy nem is veszed észre, amikor kicsordulnak a könnyek a szemeidből; csak akkor tűnik fel számodra, hogy baj van, amikor a veled szembejövő diákok jóformán már aggódva bámulnak rád. Az arckifejezésük nem lep meg: tudod, hogy borzalmasan nézel ki a sápadtságoddal és a sötét karikákkal a sok sírástól vörösre dagadt szemed alatt, de ez nem hat meg.
Sokkal rosszabbul érzed magad, mint ahogy kinézel.
A táncterem mellett elhaladva hangos rap zenére figyelsz fel, amivel eleinte nem is foglalkozol, azonban maga a szám ismerős; Eminemtől soha nem szoktál zenét hallgatni, azonban azzal tisztában vagy, hogy Junhong szereti őt, mert egyszer leolvastad a telefonjáról, hogy tőle ment a "Lose Yourself". Mivel kíváncsi voltál, otthon rákerestél a zenére, azonban egyáltalán nem tetszett. Mégis, most ugyanez a szám szól a táncteremből, és nem tudod elnyomni magadban azt a gondolatot, hogy talán Junhong hallgatja. Csak résnyire nyitod ki a helyiséghez tartozó ajtót, éppen annyira, hogy be tudjál kukucskálni.
Semmihez sem fogható az a látvány, ami fogad: nem látod az arcát annak, aki táncol, szóval nem lehetsz biztos benne, hogy Junhong az, de egy fekete hajú valaki táncol a terem kellős közepén, ráadásul félmeztelenül. Levegőt venni is elfelejtesz, ahogy szinte rabul ejtenek a mozdulatai; egy kicsit szélesebbre nyitod az ajtót, hogy jobban ráláss a táncoló alakra, azonban azzal nem számolsz, hogy ez a cselekvés recsegő hangokat is okoz, ami sikeresen magadra hívja a figyelmet. A táncos egy drasztikus mozdulattal fordul az irányodba, te pedig álmélkodva pislogsz Junhongra - egészen pontosan a hasára.
- Na és tetoválásod mégis mióta van?! - borulsz ki.
- Yeo...
Már-már borsódzik a hátad, amikor alig hallhatóan, szinte remegve kimondja a nevedet Junhong. Megindulsz felé, ő pedig ezzel párhuzamosan kezd el tolatni, egészen addig, amíg bele nem ütközik az egész alakos tükörbe.
- Ijesztően nézel ki, Yeo.
- Mert meg is tudnálak ölni téged, Choi Junhong! - állsz meg közvetlenül előtte.
- De ugye nem fogsz? Ugye nem? Mert nem pont itt, az iskolában akarok meghalni, ráadásul nem ilyen fiatalon. El akarom végezni a sulit, rapperkedni és táncolni a jövőben, lehetőleg egy bandában, ahol én...
Aggresszívan húzod magadhoz közelebb a fiút, beléfojtva ezzel a szót, miközben majdhogynem kétségbeesetten csimpaszkodsz bele.
- Kussolj már el! - suttogod bele a mellkasába, Junhong pedig viszonozza az ölelésedet.
Hagyod neki, hogy óvatosan eltoljon magától, és szemügyre vegye az arcodat; a két mutatóujját óvatosan vezeti végig a szemed alatti karikákon, letörölve az ott maradt könnycseppeket. A tenyerei közrefogják a fejedet, te pedig egy pillanatra lehunyod a szemeidet, amivel azonban csak annyit érsz el, hogy még több könnycsepp folyjon végig az arcodon.
- Yeo...
- Nem sírok, csak... csak valami belement a szemembe. - kezdesz el harciasan mentegetőzni, azonban ezúttal Junhong fojtja beléd a szót, amikor kiejt egy szót az ajkain:
- Jagiya, kérlek...
- Miért? Mégis miért nevezel így? Csak olyanok hívják így a másikat, akik együtt vannak.
Junhong nem mond semmit, ahogy a tenyere megindul az arcéleden: az ujjai érintik a füledet, a tarkód oldalát, majd a lapockádat, ahogy a keze a hátadra simul, és alig érezhetően, de közelebb húz a mellkasához.
Nem mersz megmozdulni; félsz attól, hogy akár csak a legkisebb mozzanattól megtörik a pillanat, és újra a szobádban kötsz ki, a vázlatfüzeteddel az öledben, könnyeket potyogtatva. Nem akarod, hogy ez az egész csak egy álomnak bizonyosodjon. Nem akarod, hogy ez a bensőséges pillanat csak úgy szertefoszoljon.
A gerinced mentén halad tovább Junhong tenyere, majd a bordáid alatt megáll. A másik kezét, ami még mindig az arcodon pihen, levezeti egészen az álladig, a mutatóujját pedig lassan, óvatosan végighúzza az ajkaid mentén. Szinte nem is érzed, amit csinál, olyannyira gyengéd. Reflexszerűen szegezed rá a tekintetedet az ő szájára, majd pár másodperccel később egy kicsit bizonytalanul nézel bele a szemeibe: szinte esküdni mernél arra, hogy jelenleg teljesen feketék, ahogy csaknem egybeolvadnak a pupillájával. Nem tudod kiolvasni belőlük, mégis mit gondolhat Junhong; csak abban az egy dologban vagy biztos, hogy mindketten ki vagytok pirulva, valamint abban, hogy egyre közelebb és közelebb kerül az arcotok a másikéhoz.
Junhong már olyan közel van hozzád, hogy a homlokotok összeér, és érzed a bőrödön, ahogy hangtalanul kifújja a levegőt az orrán. Lúdbőrözik a karod az érintéstől, a nyakad pedig már sajog, amikor Junhong ajkai megérintik a tiéidet. Semmihez sem fogható az, amit a csókotok folyamán érzel: nem lehet őket szavakba foglalni. Az egész tested lefagy egy másodpercre, még mielőtt ha egy kicsit ügyetlenül is, de viszonoznád a csókot. A nyakánál fogva karolod őt át, hogy lejjebb tudd őt húzni magadhoz; az ujjaid eltűnnek a fekete tincsei között, és érzed, hogy Junhong megremeg.
Túl gyorsan van vége a csókotoknak, és nem is akarod elengedni a fiút; ahogy elszakadtok egymástól, nem nyitod ki a szemeidet, hanem továbbra is öleled őt, miközben mindketten csendesen szuszogtok összeérintett homlokokkal.
- Azta. - szólal meg kissé rekedtesen Junhong.
- Tudod, ha nem lettél volna egy világi barom, és nem kerültél volna engem egy egész héten keresztül, ez már hamarabb is megtörténhetett volna. - közlöd vele, ahogy felpillantasz rá.
- Azt hittem, hogy teljesen tönkretettem a barátságunkat.
- Mondták már, hogy idióta vagy? - puszilsz bele a nyakába játékosan, mire Junhong majdhogynem felsikít. Te csak kineveted őt, ő pedig épp, hogy csak megcsókol.
- Ha mások nem, te biztos! - villantja rád az imádnivaló mosolyát.
A szüneteket az udvar helyett az iskolaépület tetején töltitek el; Junhong nem árulja el neked, honnan szerezte meg a kulcsokat, de igazából nem is érdekel téged. Neked csak az számít, hogy ha rövid időre is, de kettesben lehettek még ilyenkor, tanítás közben is.
- Undorító vagy, oppa. Mondtam már, hogy utállak?
- Most miért? - fordul feléd Junhong.
- Legszívesebben okádnék, amikor meglátlak. Minden egyes alkalommal.
- Ennyire rossz látvány lennék?
- Ennyire. Szörnyű. És még fogykos is vagy.
- Fogykos? - ismétli meg a szót egy kissé zavartan.
- Igen. Fogyatékos.
- Vajon miért szeretsz engem mindig mindennek elhordani? - kérdi, ahogy hátraveti magát az általatok kiterített pokrócon.
- Mert túl sok fájdalmat okozol nekem, oppa. - hozod a tudtára, miközben közelebb slisszolsz hozzá, hogy feljebb húzd az ingjét a hasán.
- Mit csinálsz, jagiya?
- Gyönyörködök a tetoválásodban. - jelented ki, ahogy a vonalak mentén végighúzod a mutatóujjadat.
Junhong csak elmosolyodik, és lehunyja a szemeit, ahogy te a hasán lévő képet birizgálod. Miután végzel, felállsz, és a tető szélére sétálsz, ahonnét tökéletesen lelátsz az iskola diákjaira.
Nem kell sokat várnod ahhoz, hogy Junhong becsatlakozzon hozzád; megáll mögötted, és a karjait átveti a vállaid fölött, ahogy közelebb húz magához. Az álla pont a fejed tetején köt ki; élvezed a kettőtök közelségét, és az intim pillanatot, ami kialakult kettőtök között.
- Nem mondtam azt, hogy gyere rám, oppa.
- Nem érdekel. Itt vagyok. - puszilja meg a fejed búbját.
- Engem meg az nem érdekel, hogy próbálsz cukiskodni. Ezért büntetés jár.
- Miféle büntetés? - ölel magához szorosabban.
- Majd mindjárt meglátod.
Eltelik egy nagyon rövid idő, amíg egyikőtök sem szólal meg; később azonban Junhong elhúzódik tőled, te pedig elvigyorodsz, az arcán lévő fintort meglátva pedig hangos nevetésben törsz ki.
- Te most... te most...?
- Igen? - incselkedsz vele.
- Te most lefingtál engem?
- Igen!
Junhong egy pillanatra hátat fordít neked, majd amikor megindul feléd, és megajándékoz egy csókkal, el sem hajol tőled, mindössze egy széles mosollyal az arcán újra megszólal:
- Oké. Engedd csak szabadjára a démonjaidat, jagiya.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
