Az év leghűvösebb időszaka a tél, Danielle valamiért mégis szereti. Amikor leesik az első hó, ő már ott is van az ablakban – pontosabban annak a párkányán csücsül – és a hópelyheket nézi, amik szinte el se érik a földet, már el is olvadnak. Forró kávéval a kezében ül addig, amíg el nem áll, mindeközben arra vágyik, hogy amikor legközelebb kilép a szabad ég alá, meg se tudja mozdítani a lábát a hó mennyiségétől.

Danielle valójában a hegyekbe lakik. Még nem volt felnőtt korú, amikor a szülei otthonában, a takarójába tekeredve eldöntötte, hogy amint elég pénzt összespórol, elköltözik messzire a szmogban gazdag amerikai belvárostól, és letelepedik egy olyan helyre, ahol el tud szigetelődni a valóságtól. Egyetlen macskájával, a fekete szőrű Lokival indult útnak a még ismeretlen felé.

A mai napon már javában tombol a hó, Danielle pedig biztonságban érzi magát a faházában. Télire mindig beraktározik előre: a két hatalmas fagyasztó csak kenyérrel van tele, szóval sose veszélyezteti őt a veszélye annak, hogy kifogyna a kajából. Kuckójában egyaránt megtalálható a villany és a bojler, azaz teljesen felszerelt volt az egész, köszönhetően annak, hogy egy üdülőház volt, amíg a tulajdonosa meg nem halt. Danielle pedig az első adandó alkalommal le is csapott rá. Generátor és napelemek használatával él, meg persze gyertyákkal és elemes zseblámpával. Semmiben nincs hiánya a lánynak, még a rokonai sem hiányzanak neki, hiszen ott van neki Loki társaságnak. Amikor pedig elolvad a hó, akkor lemegy egy rövid időre a családjához, meg persze bevásárolni: de még így is sokkal több időt tölt a hegyekben, mint a családi fészekben.

Loki kényelmesen elhelyezkedik Danielle ölében, majd lehajtja a fejét. A lány végighúzza a tenyerét a hátán, simogatja és hallgatja a macska dorombolását. Az állat egy kicsit szagolgatja Danielle bőrét, ami illatos, hiszen pár perce fürdött le. Igaz, a bojler miatt csak korlátozott ideig jut langyos víz, de nagyon rövid idő alatt le tud tusolni, és még másnapra is hagy belőle magának. 

Egy kicsit kényelmetlenül ücsörög a lány, és legszívesebben felállna, azonban Loki elaludt, és nem szeretné őt felébreszteni. Ebbe beletörődve csak egy rövid sóhajt hallat, majd hátrahajtja a fejét, és lehunyja a szemeit, álomba kergetve önmagát.

Egy repülő repül el a feje fölött, majd felrobban, és darabokra hullik szét, maradványai lezuhannak, és a Tél Katonája nem is látja, merre érnek földet. Ha az ember abban a pillanatban ránéz, azt állapítja meg tekintetéről, nem is érdekli. Azonban lehet, hogy a külsője ezt mutatja jelen pillanatban, de nem így gondolkodik ő, ugyanis az a gép érte jött, és vissza kellett volna őt vinnie a HYDRA legközelebbi rejtekhelyére. Azonban úgy tűnik, valaki szánt szándékkal meghiúsította az egész akcióját.

A férfinek hirtelen az eszébe jut, hogy valaki azt mondta még a küldetése előtt, hogy az összes repülőt kiküldték különböző helyekre. Erre valamiért tisztán emlékszik még, szinte csak erre az egy mondatra, ami a főhadiszálláson történt. Azonban ha mégis lenne legalább egy darab gép a rejtekhelyükön, a látszólag egyre inkább kialakuló hóvihar közelébe úgyse küldenék ki, még akkor se, ha az egyik legjobb katonájukról van szó. Valahol sietősen meg kéne húzódnia, legalább egy barlangba, nehogy halálra fagyjon, hiszen teljes felszerelésében is tisztán érzi, ahogy a bőrét csípi a hegyi levegő.

Egy gyors mozdulattal leellenőrzi mechanikus karját, majd elindul lefelé, hátha enyhül az időjárás. Többször is meg kell kapaszkodnia, nehogy elrepítse őt az egyre erőteljesebbé váló szél, ráadásként pedig a hó is esett, de olyan mértékben, hogy szinte csak a fehérséget lehetett látni az égen. Bucky pedig nem lát mást, csak a havat, azt is végtelen mennyiségben.

Órák óta gyalogol, tincsei vizesen tapadnak rá az arcára, de ő csak megy tovább, figyelmen kívül hagyva lábainak fájdalmas érzését. Belezsibbadtak a hidegbe. Le kell érnie, minél lentebb, túl kell élnie ezt a hideget, nem halhat meg, parancsa van. Buckynak pedig semmi sem fontosabb annál. Az élteti, anélkül nincs értelme a létezésének, célja a gyilkolás, hiszen elkötelezte magát, amikor ráaggatták a „Télkatona” nevet, és ő ezt viseli magán.

Behúzódik egy kisebb méretű lyukba, becsúsztatja a fegyverét mélyebbre, hiszen annak nem eshet baja, az a legfontosabb, nem mehet tönkre. Nem gyenge közelharcban se, de a férfi tudja, nagyon is tisztában van azzal, hogy puskákra, pisztolyokra van kiképezve, a szuperkatonáknak az a legfőbb, azzal születnek és halnak meg. Összehúzza magát, a lábai alig reagálnak, ezért átkarolja őket, de így olyan gyengének érzi magát, összekuporodva egy lyukban, hogy inkább elernyeszti az végtagjait, és mindenféle hang nélkül tűri a fagyat, még a gondolatai is némák, egyszerűen csak bámul ki a fejéből, mintha megszakadt volna a kapcsolat a testével, mentálisan ott sincs abban a barlangban, csak fizikailag, piros csillaggal a vállán.

Aggodalmasan néz ki az ablakon Danielle, és arra gondol, hogy régen volt már ekkora hóvihar, talán tavaly télen utoljára, de akkor se biztos. Ilyenkor mindig félt egy kicsit, és reménykedett abban, hogy egy ember se leli halálát a hegyekben. Szívesen kimenne megnézni, de nem akarja kockáztatni a saját életét is, ráadásul nem teljesen biztos, hogy egyáltalán visszatalálna, még az iránytűje segítségével se. Visszagondol azonban arra, hogy hallott egy robbanást, amit nem is észlelt volna, ha akár a macska elkezdett volna dorombolni, olyan halk volt, azaz olyan messziről jött. Mi van akkor, ha valaki kizuhant belőle, és most ott tengődik a hóviharban?

A lány csak rágcsálja kétségbeesetten a kezében tartott gyümölcsös müzlit, majd legyőzve félelmét berohan a szobájába: felhúz magára két harisnyát, három nadrágot, valamint a pólójára kettő vastagabb garbót, a nyakában áttekeri a sálját is ugyan ennyiszer, mancsaira bőrkesztyűt húz, fejére usankát, majd az ajtóban még magára rántja belül bundás hótaposóját, plusz a kedvenc barna télikabátját, és útnak indul. Kifejezetten rossz érzés veszi át az uralmát gondolatai felett, mégis gyorsan halad, de nem egyszer orra esik. Minden egyes kis lyukba futólag beles, és már vagy másfél órája gyalogol, amikor az egyikből meglát kilógni két fekete bakancsot. Félve lép oda, nem akar halottat látni, igaz, már volt benne tapasztalata, de azért így mégiscsak más: de szerencséje van, ugyanis még él az a férfi, aki ott fekszik a lyuk belsejében: Arcából csak a szemei és a homloka látszanak, állától az orráig ónixszínű maszk rejti el. Bal karja robotkéz, piros csillaggal az oldalán, amivel Danielle igyekszik nem törődni. Légzése gyenge, szinte alig van magánál, fel se foghatja, hogy mi történik körülötte valójában. Legalábbis erre gondol a lány, azonban a férfi ha utolsó erejével is, de elkapja a csuklóját, erősen rászorít, tekintetük összekapcsolódik, Danielle pedig elpirul.

-         Itt lakok a hegyekben – kezd rá a beszédre kissé szégyenlősen, ugyanis a férfi hűvösen kék szemei zavartalanul merednek rá. - Nem bántom magát, de szüksége van arra, hogy minél hamarabb felmelegedjen a teste, mert így, ebben a hóviharban csak halálra fog fagyni.

Egy pillanatra meginog: mi van, ha ez a férfi nem beszéli az angol nyelvet? Lehet, hogy egy szót se értett abból, amit mondott neki a lány. Zavartan fogja meg a másik kezét – amelyik nem a robotkar volt, hanem az ép -, majd egyetlen egyszer végighúzza a tenyerét a férfi kézfején, és a szemkontaktust felvéve rámosolyog, hátha így el tudja üldözni a másik bizalmatlanságát.

-         Gyere velem! – próbálkozik továbbra is, reménykedik benne, hogy legalább ezt az egy mondatot megérti valahogy.

Látja, hogy a férfi benyúl a lyuk mélyébe, kihúzza belőle a fegyverét, mire Danielle egy pillanatra megijed, de a maszkos csak fogja a kezében, ki se biztosítja, csak eltaszítja – nem durván, csak erősen és határozottan - a lányt az útjából, és áll egy helyben, amíg Danielle el nem indul. Menet közben gondolkodik azon, hogy odaadja-e az usankát vagy a sálját a férfinek, de látszik rajta, hogy katona, biztosan nem fogadná el.

Visszafelé az út mintha rövidebb ideig tartott volna, gyorsabban eltelt, legalábbis Danielle ezt gondolja, ahogy átlépik a faház bejárati ajtajának küszöbét. Hűvös van, de lényegesen jobb bent az idő, mint kint, a lány pedig áldotta az eget, hogy ilyen strapabíróak a falak.

-         Ülj le oda! – mutat rá a kanapéra, miközben elgondolkodik egy pár másodpercig azon, hogyan kéne beszélnie a férfivel, hogy megértsék egymást. A legalapvetőbb angol mondatokkal próbálkozott.

Szerencsére egy szó nélkül engedelmeskedik a maszkos, Danielle pedig berohan egy nagyobb méretű helyiségbe, ami csak zsákokkal van teli, és az egyikből kirángat legalább öt pokrócot, amikkel aztán visszasiet, és odanyújtja a katonának. Bámulnak egymásra egy rövid ideig, és a kanapén ülő az, aki félbeszakítja: magára teríti a hozott takarókat, amíg a lány hoz neki egy pohár tejet, és leteszi elé az asztalra. Összefont karokkal, tanácstalan pillantásokkal fürkészi vendégét, egyszerűen nem tudja, mit tegyen egy olyannal, aki vagy nem tud beszélni, vagy tényleg csak az angol nyelvet nem érti.

Loki odasétál a számára idegen alakhoz, a szabadon hagyott robotkarjához dörgöli a fejét, majd belepattan a férfi ölébe, és onnan nézi gazdáját. Danielle úgy érezte, egy pillanatra megáll benne az ütő is, félti cicáját a katonától, és már ugrásra kész érte. Azonban amaz csak egy pillantást vet rá, és nem is törődve a szőrgombolyaggal az ölében, maga elé bámul.

A lány így nem tesz mást, minthogy úgy tesz, mintha nem is lenne a férfi az otthonában: bemegy a szobájába, lekapdossa magáról a feleslegessé vált ruhadarabokat, majd visszasétál, letörölgeti a konyhapultot, visszateszi a tejes dobozt a hűtőbe, utána pedig a rajzkészletével lehuppan a férfi melletti fotelba, és folytatja az előző művét, amibe már két napja belekezdett.

Bucky rettenetesen érezte magát: rázta a hideg, és már alig volt magánál, amikor meglátott egy lányt barna hajával és íriszeivel. Nem értett sokat abból, amit mondott: csak annyit, hogy errefelé lakik, és azt, hogy vele kéne mennie. Bizonytalan volt, de nem látott nála semmilyen rejtett fegyvert – amennyi ruha volt rajta, valójában nagyon is könnyen elrakhatott magánál egy bicskát -, így hát követte őt, egy faház felé, ahol a lány sok-sok puha pokrócot adott neki, hogy stabilizálni tudhassa a hőmérsékletét.

Próbál nem oda figyelni, de hallja, ahogy a lány kezében lévő grafit puhán karcolja a papírlapot, és ránéz a szeme sarkából, hátha észrevesz rajta valami gyanúsat: immár egy lila, garbós pulcsi és egy farmernadrág van rajta látható, de úgy tűnik, hogy nem fázik, szóval Bucky sejtette, hogy még alatta is lehetnek ruhadarabok. A mellei kerekek, hasa lapos, lábai hosszúak: a férfi mindezt kifejezéstelenül állapítja meg, őt nem kifejezetten érdekli a női test látványa, így nem is ragad le a tekintete néhol, amíg gyorsan végignéz a lányon.

Lehajol a pohárkáért, amibe tejet öntött neki, de időközben el is felejtette, hogy a macska ott kuporog az ölében, így az leesik a földre, de még épp időben felriad az állat, ezért talpra érkezik. Ráfúj a férfire, majd odasétál gazdájához, és a mellette lévő karfán terül el. A lány szemei szeretetteljesen csillognak, ahogy ránéz kedvencére, mutatóujját végighúzza a macska orrán, majd az állát kezdi el cirógatni, a kandúr pedig hálásan dorombol, Bucky őket fürkészi. Ő abban hisz, hogy az efféle kapcsolatok kiépítése lényegtelen, számára ráadásul felesleges, az egyetlen a HYDRA parancsainak elvégzése és megbízásainak hibátlan teljesítése. Ő csak a tökéletességre törekedik, és ha valami nem úgy alakul, ahogy ő eltervezi, fel is kapja a vizet rögtön, és nem törődve a körülötte levőekkel, lemészárolja azokat, akik az útjába állnak.

Újra a lányra vezeti vissza látószervét, aki csak rajzol és rajzol, szinte nem is pislog, vadul kapkodja egyik pontról a másikra a tekintetét, keresi a hibákat művében, miközben valamin gondolkodik: összeráncolja szemöldökét, pillantása kritikus, talán mindenben az, még önmagával szemben is. Bucky félig-meddig látja a rajzát, amit a közöttük levő kisasztalon égő gyertya is megvilágít. A lap tele van, minden egyes kis szegletét betölti egy mosolygó nő arca, gödröcskékkel orcáján, sápadt bőrével, könnybe lábadt szemekkel ábrázolja, homlokán vörös vér folyik le, és csak ez az egyetlen szín van a rajzában, ez pedig megragadja Bucky figyelmét. A nő arcmimikája kidolgozott, látszik rajta, hogy sok időt ölt bele a lány, hogy pontosan át tudhassa adni a szenvedő-boldog kifejezését.

A Tél Katonája pedig csak ott ül öt darab plédbe bugyolálva, és csak a rajzolóra összpontosít, ahogy a ceruzát végighúzza a papíron, ahogy koncentrál arra, nehogy akár egy vonásnyit is belerontson képébe. A férfi pedig valójában észre se veszi, hogy mennyire lenyugodott a közelségétől, csak a mázsásan rátelepedő álmosságot érzi, ami a hideg miatt alakult ki nála, meg a majdnem két napos állandó ébrenléte miatt. Bucky pedig átadja magát, szemhéjai lecsukódnak, szempillái megrezdülnek, ülve elszundít, és semmit nem tesz ellene.

Danielle eddig összeráncolt szemöldöke ellazul, és egy halvány mosollyal az arcán szemléli rajzát. Végre sikerült elkészülnie vele, és valamiért büszke a művére, érzi a belőle áradó érzelmeket, amiket át szeretne adni annak, aki ránéz. Fél szemmel pillant rá a mellette ülő egyénre, és meglepetten tapasztalja, hogy amaz lehunyt szemekkel, ütemesen fel-le emelkedő mellkassal szuszog, és a látványba belemosolyog. Összeszedi a rajzkészletét, és halkan besuhan a szobájába, visszarakja a helyére őket, majd visszaoson, és a foteljába heveredik, a férfi arcára mered, akinek még a nevét se tudja, aki még egy szót se szólt, amióta találkoztak. Kicsit zavarja őt, nincs ehhez hozzászokva, hogy nem érti meg valakinek a nyelvét, főleg, hogy úgy tűnik, az elszenderedő alak még az angolt se beszéli.

Valamiért késztetést érez arra Danielle, hogy az arcába hulló tincseket félresöpörje az útból, de nem mer hozzáérni a katonához, aki olyan bizalmatlanul méregetve őt fakókék szemeivel kapta el a csuklóját, amikor rátalált a lyukban. Mintha már egy egész napja történt volna, olyan érzése van a lánynak, és valamiért szeretné látni a férfi arcából a többi részt is: biztosan keskeny, kemény orra van, arca borostás, ajkai puhák és színtelenek, az álla pedig férfias, de nem az a hegyes, fordított háromszög formájú. Elvörösödve kapja a kezét az arcához, amikor rádöbben arra, hogy a vendégéről fantáziál, aki olyan kiszolgáltatottnak tűnik így a számára, és valójában az is. Szeretné róla levenni a maszkját, végigsimítani az arcélén, és finom csókot lopni tőle.

Danielle kipirultan kapja el a tekintetét a férfiről, és a szőnyegen alvó macskáját figyeli: Loki ott, ahol lehet, kihasználva a helyzetet kiterül, még a leglehetetlenebb helyeken is, de talán pont emiatt szereti annyira azt az ütődött cicát. A lány odasétál a hűtőjéhez, kiveszi a tejes dobozt, önt magának kedvenc macskás bögréjébe, végül egy rövid tanakodás után a flakonnal a kezében a kis asztalhoz lép, és megtölti a másik poharat is, ami időközben kiürült, majd visszarakja a helyére. Tejjel a kezében lép be a hálójába, majd lerakja az éjjeliszekrényére, és átöltözik a pizsamájába, biztonság esetére pedig tárva-nyitva hagyja az ajtaját. Danielle kiissza a bögre tartalmát, egy gyors mozdulattal megtörli a száját, kényelmesen elhelyezkedik az ágyban, és álomra hajtja a fejét.

Még a nap se kelt fel, amikor a Tél Katonája kinyitja a szemeit, és körbepislog: emlékszik a lányra, aki bekukucskált a hegyen a búvóhelyére, és beinvitálta a kunyhójába őt, de arra nem, hogyan sikerült elaludnia.  Kiszúrja a poharat az asztalon, ami tele van tejjel, pedig Bucky úgy emlékszik rá, hogy megitta még az éjszaka, de nem sokat gondolkodik rajta, odahajol érte, belekortyol, a felét meghagyja, majd leveti magáról a plédeket, és elindul megkeresni a fegyverét: nagyon reméli, hogy a lány nem rejtette el valahova, mert akkor ha kell, puszta kézzel megöli őt. De szerencsére nem kell sokáig sétálnia, a középtáras M4A1-es gépkarabély ugyanúgy ott van az egyik pultnak támasztva, ahogy letette.

Az ablakhoz sétál, és kinéz rajta: a hóvihar makacsul tartja tegnapi állapotát, és ugyanolyan nagy pelyhekben esik, mint akkor. Bucky idegesen fogja meg fémkarjával a függönyt, ami megadja magát, leszakad, a csipeszek darabokban végzik a padlón, szerencsére a karnis egybe marad.

-         Mi történt? – sétál ki a szobájából vendéglátója, aki felkelt a zajra, és most a férfi kezében végzett függönyt bámulja, hatásszünet, majd zavartan felnevet. – Ugyan, ne nézz ilyen furcsán rám, van még belőle, cseréket is hoztam magammal!

Bucky a szemével követi, ahogy a lány besétál az egyik helyiségbe, zacskócsörgést hall, pár percen belül pedig megjelenik, és hozza a kezében a durva tapintású anyagot, meg jó néhány csipeszt. Egy széket húz maga után, amit az ablak alá tesz, és már felteszi az egyik lábát, amikor Bucky – angolul! – megszólal:

-         Bocsánat.

A lány egy pillanatra meginog, annyira meglepődik azon, hogy a férfi megszólalt, de valójában ő maga se tudja, miért mondta ki azt, amit érzett. Nagyon ritkán szokott beszélni, leginkább csak akkor, amikor jelentést kell tennie a HYDRA részére vagy parancsot kiosztania, de mindezt oroszul teszi: szokatlan volt neki az angol, biztosan nem is jól ejtette ki azt a két szót.

De úgy tűnik, hogy a lány nagyon is megértette, elrebegi, hogy ’Nincs mit!’ egy boldog mosollyal az arcán, és remegnek a kezei, miközben próbálja felrakosgatni a csipeszeket a karnisra. Bucky a szakadt függönnyel a kezében álldogál és nézi őt, valamiért szeretné megtudni, mi a neve, de mindez csak egyetlen pillanatra merül fel a fejében, utána el is hessegeti ezt az őrült gondolatot, és rárakja a kanapé háttámlájára a tenyerében tartott leplet.

Reflexszerűen cselekszik, önmagát is meglepi, amikor meglátja, hogy vendéglátója elveszti az egyensúlyát: kinyújtja a karjait, a lány pedig beleesik. A tekintetek újra összekapcsolódnak, a hűvösen kék pillantás találkozik a mélybarna íriszekkel, egymás szempárjából próbálnak kiolvasni valamit, egy rövid ideig egyikük se mozdul. A lány az, aki elpirul, majd oldalra fordítja a fejét, zavartan mozgolódik, Bucky pedig feleszmélve teszi őt le, és amint a pamut zoknis talpak újra a padlót érintik, elveszi a kezeit.

-         Köszönöm, hogy elkaptál! – motyogja alig hallhatóan, a férfinak pedig emiatt kétszer át kell gondolnia, hogy megértse, amit mond.

Bucky nem mond semmit, a lány pedig csak vigyorog, arca piros, mint a vállán levő vörös csillag, majd elsétál mellette, felkapja a szakadt függönyt, és kidobja a kukába.

A fémkar hidege szinte átüt Danielle pulcsiján, nem volt kellemes arra érkeznie, főleg a lapockáinak. Csak nézték egymást, a gyomrát pedig átjárta egy kellemes kis érzés, mielőtt lerakta volna őt a férfi.

Egyre jobban érlelődik benne az érzés, hogy láthassa maszk nélkül a katonát, de nem akar meggondolatlan dolgot tenni, így inkább eltávolítja a szétszakadt anyagot, és a szemetesbe hajítja. 

-         Megkérdezhetem, hogy mi a neved? Az enyém Danielle! – fordul vissza azonnal a férfihoz, aki úgy tűnik, meg se hallja, amit mond neki. – Név?

Úgy tűnik, elgondolkodik egy rövid időre, és Danielle már azt gondolja, hogy nem akarja megválaszolni a kérdést, így lekuporodik a foteljába, összehúzza magán a hirtelen magára kapott köntösét, amit még a szobájában szedett össze, majd végigsimítja Loki szőrét, aki rögtön hangot is ad élvezetének.

-         Bucky a nevem. – mondja azzal a furcsa akcentussal a hangjában, mégis egyetlen rövid mondatával sikerül boldogságot okoznia a lánynak.

Beszédüket ennyivel le is zárják, hiszen Danielle tudja, hogy a férfi nem egy beszédes típus, és zargatni se akarja a felesleges kérdéseivel, amit nagy valószínűséggel nem is értene. Bucky, Bucky, Bucky… gondolatban ízlelgeti a katona nevét: igazán illik hozzá, olyan karakteres, mint ő maga. Örül neki, hogy végre megtudta, hogyan hívják vendégét, de leplezi ennek legapróbb jelét is azzal, hogy hátat fordít neki, és kiveszi a tejet a hűtőből, majd újratölti a férfi poharát, miközben egymást figyelik, Danielle pedig majdnem félreönti az innivalót, szerencsére még időben felfigyel, elkerüli a balesetet. Bucky szó nélkül kezdi el kortyolgatni a bögre tartalmát; a lány úgy dönt, reggelinek joghurtot fog enni, azonban most egy helyett kettőt vesz ki, tekintettel vendégére. Leszedi róluk a fóliát, műanyag kanalakat dob bele, és az egyiket óvatosan a maszkos felé csúsztatja.

Amaz hirtelen rákapja a fejét, szemei vádlón összeszűkülnek, Danielle pedig azonnal szembesül a hibájával: hát persze, a maszkja! Biztosan nem akar előtte megmutatkozni, így hát lehajtott fejjel fogja magát a lány, és helyet foglal a kanapén, ami háttal van a férfinak, és hang nélkül kezd el enni, ami pár pillanaton belül szokatlanná válik számára. Danielle hozzá van szokva, hogy ilyenkor néha a macskájához beszél, társaság híján.

Reggelijét gyorsan elfogyassza, azonban nem mer megmozdulni, mert mi van akkor, ha Bucky még nem végzett az evéssel? Azt hinné, hogy direkt akarja őt meglesni, és egyáltalán nem áll szándékában az, hogy magára haragítsa a katonát, akinek ráadásul ott van a fegyvere jelenleg a lehető legközelebb hozzá. Így csak hallgatózik, a műanyag kanál ütemes, kaparászós zörgésére koncentrál, ami rövid időn belül abbamarad; Danielle hagy pár másodpercet, kiles a kanapé háttámlája mögül, pillantása azonnal találkozik a másikéval, ideje sincs, hogy elpiruljon, amikor észreveszi, hogy nem takarja maszk Bucky arcát, a férfi mégsem fordul el tőle, mintha direkt nem vette volna vissza evés után.

Danielle sosem szemezett még ennyit senkivel, mint a katonával egyetlen nap leforgása alatt. Megmakacsolja tekintetét, ami mindenáron szeretné feltérképezni az eddig eltakart részeit a férfi orcáján: ha már ennyire megbízik benne, hogy megmutatta magát, nem lökheti el magától a felkínált lehetőséget azzal, hogy szemérmetlenül megbámulja arcának bizonyos pontjait.

Nem tudja, hogy milyen indíttatásból, de Bucky nem rettent el attól, hogy Danielle lássa az arcát, hiszen azt csak azok elől takargatta valójában, akik veszélyesek lehetnek rá a közeljövőben. Ez a lány pedig megtalálta őt a nagy viharban, elszállásolja, nem lopta el a fegyverét, eteti és itatja, és semmi gyanúsat nem tesz, csak éli a nyugodt kis életét a hegyekben meghúzódva. A Tél Katonája ehelyett egyik küldetéséből a másikba mászik, parancs alapján ellenvetés nélkül gyilkol, nyomtalanul és alaposan dolgozik.

Most pedig itt ül egy faházban az enyhülő vihar közepén, szavak se kellenek, hogy Danielle és ő kommunikáljanak, még csak mozdulatok se: mindössze a tekintetükkel végzik el ezeknek a feladatát. De mint máskor, most se tart sokáig, mert a lány a macskájára pillant, és mire visszanézne Buckyra, ő már máshova figyel, mintha meg se történt volna az a rövid ideig tartó szemkontaktus.

Lassan már három órája ébren van a férfi, ez idő alatt pedig úgy tűnt, az időjárás is javulni kezdett. Újra mehet vissza a munkájába, a HYDRA rejtekhelyére, ahol jelentést tesz, majd kimossák az agyát, és utána már nem is fog emlékezni vendéglátójára. Biztosan többször elfelejtett embereket, akiknek mostanra még egy halvány emlékfoszlányuk sem maradtak meg Bucky fejében. Danielle ugyanígy fogja végezni: elfeledve, és ez ellen senki semmit nem tehet.

A férfi leül a kanapéra, mintha észre se venné, hogy rajta ül Danielle, aki azon nyomban elhúzódik tőle – nem szívesen -. Tekintete a faliórára siklik, ami szerint még csak kilenc óra múlt pár perccel. Az ölébe mászik a lány macskája, befurakodik a kezei közé, a fémkar sem riasztja el, kényelmesen nekidől, és lehunyja a szemeit, Bucky is így tesz.

Zajra ébred; kintről érkező, fülsüketítő ricsaj, közvetlen a ház előttről, a következő pillanatban pedig egy katona berúgja a bejárati ajtót, oroszul beszél, amint észreveszi. Bucky azonban csak körbenéz, nem találja vendéglátóját, még azzal sem törődik abban a pillanatban, hogy a maszkja nélkül látják őt, csak válaszol a fegyveres társának, miszerint mindjárt indul, addig menjen ki. A parancs hallatán amaz kisétál ott, ahol bejött, Bucky pedig azonnal felfigyel az ijedt tekintetű lányra a hálószobájából kikukucskálva, Danielle félve lép oda hozzá, keze-lába remeg, szemei széle könnyekben úszik.

-         Visszajössz még valaha, Bucky? Jöttek érted, ugye? – bombázza a kérdéseivel, az említett arca semmit nem árul el, kifejezéstelenül nézi a lányt. - Mostantól soha többé nem foglak látni téged – állapítja meg gyorsan. A férfi fejben összerakja a mondatot, sejti, hogy mire akar utalni Danielle, teketóriázás nélkül bólint egyet. – Gondoltam…

Keserűen nevet, hangjából érződik a fájdalom, de Bucky nem tud mit tenni, csak a konyhapulthoz lép, maszkját a kezébe veszi, már készül arra, hogy felvegye, mire Danielle gyorsan megfogja az emberi kezét, összekulcsolja az ujjait a másikéval, és – legyűrve feltörekvő sírását - megcsókolja a katonát.

Bucky valójában azt se tudja, hogyan kéne reagálnia a puha és forró ajkakra, amik az övét érintik: nem ellenkezik, de nem is viszonozza, csak hagyja; a lány könnycseppjei elérik az ő arcát is, és rászáradnak bőrére, csókjuk véget ér. Danielle kihúzza a tenyerét a férfi kezéből, egyikőjük se érinti a másikat semmilyen módon, Bucky gyakorlott mozdulatokkal teszi arcára maszkját, gépkarabélyához hajol, szorosan fogja tenyerében.

Tekintetük ezúttal nem kapcsolódik össze, nem veszik fel a szemkontaktust, mindketten igyekszik elkerülni egymás pillantását. Danielle a pamutzoknija orrára mered, Bucky a bejáratra:

-         Köszönöm! – mondja a lány gyorsan, mielőtt még késő lenne, és a férfi átlépné a küszöböt. A könnyeit nyeldesi, de ezt a Tél Katonája nem hallja, ő is kimondja azt a két szót, elismétli:

-         Köszönöm.

Ezután Bucky a kilincshez nyúl, hátra sem néz, amit egyikük sem bán, csak kinyitja az ajtót, és kilép a fagyos télbe…