Will megnyitotta a zuhanyzóban a hideg vizet, miközben a mosdókagylóba kapaszkodott. Sikerült felkelnie a csempéről, a tükörbe már inkább bele se nézett. Levette magáról a ruháit, beledobta a szennyesbe őket, és a tusoló alá vetette magát. Mindkét tenyerével megtámaszkodott a szemben lévő falon, fejét lehajtotta, és figyelte, ahogy a vízcseppek a hajáról lecsöppenve a lefolyón keresztül távoznak.
Will azt kívánta, bárcsak ő is egy ilyen vízcsepp lenne. Szeretett volna ő is ilyen könnyedén eltűnni, felszívódni, aztán valahol, ki tudja, hogy hol felbukkanni. El akart menekülni. Az egész városból, országból, ahol senki sem keresné és nem is találná meg.
Még jobban ugatni kezdtek a kutyák. A férfi a fejéhez kapta az egyik kezét, a másikkal elállította a csapot, leakasztotta a törülközőt a helyéről, és a derekára terítette.
Épp, hogy átlépte a kaput, azonnal hallotta a vonyítást a házból. Azonnal inába is szállt a bátorsága, miszerint ő becsönget ebbe a házba, és elbeszélget a tulajdonosával.
Daniella mindig is az ilyen csendben álmodozós típus volt. Ott, ahol senki nem látta, teljesen kifordult önmagából: a szobájába bezárkózva, számítógépe előtt nézte a sorozatokat naphosszakig, plátói házasságokat kötött fiktív karakterekkel, pedig már bőven átlépte huszadik életévét.
Volt egy átlagos kis menhelye a városban, hiszen imádta az állatokat, főleg a macskákat. Ismerte a férfit, akinek a háza előtt állt, hiszen két kutyát is tőle hozott el. Látszott rajta, hogy nagyon szereti az ebeket.
Fene se tudja, mikor kaparta össze a merszét arra, hogy meglátogassa Will Grahamet. Aznap reggel még a Torchwood c. sorozat egyik részét kapcsolta be a gépén, és most, így késő délután már ide került. Sokszor gondolt a férfira, hiszen nagyon tetszett neki. Daniellát teljesen levette a lábáról Graham.
Aztán amikor a férfi kinézett az ablakon, és meglátta ott a zavart lányt, majd elmosolyodott, már tudta, hogy innen nem menekülhet.
- Jó napot! – hajolt ki az ajtón Will, szemüveggel az orrán. Egy kicsit zavarta Daniellát: így nem láthatta kristálytisztán a tekintetét.
- Jó napot! – ismételte el, majd egy kicsit rosszallóan megrázta a fejét. – Én úgy tudom, megbeszéltük, miszerint tegezni fogjuk egymást.
- Persze, persze! – vigyorgott rá a férfi. Egy pillanatra mintha megállt volna a lány szíve. – Miben segíthetek, Daniella?
- Danci. – javította ki elnézően. – Kíváncsi voltam arra, hogy nincs-e semmi baj a kutyákkal. Nehéz megférni mindegyikőjükkel ekkora házban.
Will szeretetteljesen megsimogatta a mellette földön ülő Winsont, és ezzel szinte már meg is válaszolta a kérdést. Ezen pedig Daniella nem is csodálkozott: kell valaki vagy valakik, akivel megosztod a magányodat.
- Tökéletesen megvagyok velük. Ezt garantálhatom! A menhelyen mi van a többi állattal? - kíváncsiskodott a férfi.
- Sajnos változatlan a helyzet, nem akar értük senki se jönni. Én eltartom őket, és törődök velük, ahogy csak tudok, de szerető családra van szükségük, otthonias körülmények között.
Látszott a Grahamen, hogy elszomorította ez a hír. Egy kicsit oldalra döntötte a fejét, miközben a szőnyegen elterülő kutyákat figyelte, Daniella pedig kihasználta az alkalmat, és végigmérte a férfit: lyukas zokni és kopott farmernadrág volt rajta, aminek az öve be se volt rendesen csatolva, kockás ingjét be sem gombolta teljesen. Látszott az egész ruházatán, hogy sietősen kapta magára. A haja vizes volt, és egy kicsit el is áztatta a vállán az anyagot. Biztosan fürdött, amikor a lány betoppant.
- Nem kérsz esetleg teát vagy valamit, Danci? – szólalt meg hirtelen Will, mire az említett összerezzent. Gondolataiból kilépve pillantott a férfire.
- Egy teát elfogadnék, köszönöm.
- Zöld jó lesz?
- Tökéletes.
Daniella helyet foglalt a kanapén, és onnan teljes rálátása volt a konyhára. Elbambulva gondolkodott azon, hogy milyen témát kéne feszegetnie, hogy ne unják egymást halálra, mert nem akart még hazamenni. Szeretett volna minél több időt együtt tölteni a Grahammel.
A pohár csörömpölése rázta fel. Will lerakta a dohányzóasztalra elé, a sajátját pedig a kezébe véve leült mellé. Furcsa érzés tört rá. A tudat, hogy itt volt egy köpésnyire tőle ez a férfi, és szinte érezte teste hőjét, valamint bármikor hozzáérhetett volna akár véletlenségből is… szokatlan dolgot hozott ki belőle.
- Nagyon finom lett, Will! – lelkesedett fel, miközben a teát kortyolgatta. Végülis, témakezdésnek nem rossz.
- Köszönöm! – mosolygott, majd letette a teát az asztalra. Hirtelen nagyon komollyá vált az arca. – Kérdezhetek valamit?
- Csak nyugodtan. Miről lenne szó?
- Te mit gondolsz az angyalokról? – hadarta el gyorsan, majd lehajtotta a fejét. – Mindegy, nem kell válaszolnod erre a kérdésre…
- Ne tereld el a témát. Miért kérdezted ezt meg? Szívesen válaszolok rá, csak indokold meg.
- Hát… egy ideje velük álmodok. Persze nem úgy, ahogy gondolod. Sokkal elvontabb módon. Valamiért mindig úgy érzem, hogy figyel engem az egyikőjük. Ő pedig különbözik a többiektől.
Daniella meglepetten pislogott rá Willre. Angyalokról szóló álmok? Elvontabb, mint ahogy gondolná? Kíváncsi volt, mit ért bővebben ezalatt.
- Mesélj ezekről az álmaidról. – tanácsolta a lány.
- Őrültnek gondolnál. Nem mintha nem lennék az… de nem szeretném, hogy megváltozzon a véleményed rólam.
- Barátok vagyunk, nem? A barátok pedig ismerik egymást, Will. Mondd el, hogy megismerjelek téged. – fogta meg a férfi kezét bátorítóan.
Érezte azt az apró, szinte csak egy pillanatig tartó bizsergést, amikor összeértek az ujjaik, majd összefonódtak. A szíve is sokkal hevesebben dobogott a szokásosnál.
- Egyedül sétáltam éjszaka a városban. Még a lámpák is sokkal halványabban égtek a szokásosnál. Volt egy kés a kezemben. Befordultam egy utcába, ott volt egy ember. De inkább csak egy lénynek mondanám. Hatalmas fekete szárnyai voltak, és engem bámult. El sem tudom mondani, mit éreztem, amikor megláttam. Egy tapodtat se mozdult, amikor már előtte álltam, és beledöftem a hasába a kést.
Daniella észrevette, hogy Will csak azért nézett rá, hogy meggyőződjön arról, folytassa-e. Egy kicsit elképedt az álom hallatán, de biccentett egyet.
- Többször is leszúrtam, az a lény pedig csak hagyta. Vér folyt a sebeiből, a szájából, egyre több lett a betonon, de az már biztosan nem belőle származott, mert annyi, amennyit láttam, nincs emberben. Aztán hirtelen megjelent mögötte egy angyal. Nem voltak akkora szárnyai, mint a lénynek, de hófehérek voltak, szinte vakítóak. De úgy tűnt, hogy meg volt sebesülve. Több helyen is, apró foltokban véres volt. Végignézte, ahogy elporlad a szörny. – idézte fel maga előtt az egészet a Graham. – Várjunk csak… nem lehet igaz…
- Mi a baj, Will? – nézett bele egyenesen a szemébe a lány.
- Olyan rég találkoztam veled, Danci. Eszembe se jutott volna…
- De micsoda? – türelmetlenkedett Daniella.
- Az az angyal… te voltál.
Meglepetten engedte el a férfi kezét. El se hitte, amit hallott. Kellett pár pillanat, mire rendesen felfogta. Ez azt jelenti, hogy Will róla álmodik? Nem tudta, hogy emiatt most örülnie kéne vagy sírnia.
- Kezdesz megijeszteni.
- Nem kellett volna elmondanom, Danci. Tudtam, hogy ez lesz! – túrt bele a hajába elkeseredetten a Graham.
- Sajnálom… én csak…
- Nem kell magyarázkodnod. Elrontottam! – pattant fel a helyéről.
- Kérlek, ne gondolj ilyenekre, Will! Nem csináltál semmit! Őszinte voltál hozzám, és ezért el se hinnéd, mennyire hálás vagyok. Nem zavar, hogy rólam álmodtál… angyal formájában.
- Nem tudom, hogy miért pont te.
- Én se. Akkor már mindenképp elmondtam volna. – rázta meg a fejét tanácstalanul Daniella, majd ő is felállt, és belenézett a férfinek a szemeibe. – Tudok valamiben segíteni neked? Akármiben?
Will elgondolkodva nézett a falra, majd újra vissza a lányra. Egymást figyelték egy jó ideig, amikor ugyanis a Graham megszólalt.
- Próbáljuk kideríteni, hogy miért vagy te az angyal.
- De mégis hogyan akarnánk?
- Először is: miért voltál megsebesülve? Miért volt véres a szárnyad?
- Ezek eléggé furcsa kérdések, Will…
- Attól még fontosak!
- Tudom! – sóhajtott fel Daniella. – De tényleg semmi ötletem.
- Gondolkodj! Rossz emlékek, tapasztalatok, érzések? – sorolta.
- Mindből van elég. Sok olyan dolog történt az életemben, amit el szeretnék felejteni, Will. Nem akarom feleleveníteni őket.
Váratlan dolog érte Daniellát: a férfi egész szorosan húzódott hozzá, majd magához ölelte. Ott ölelkeztek, a lánynak pedig könnybe lábadtak a szemei a hirtelen jött törődéstől. Jól esett neki, hogyha nem is a legjobb körülmények között, de össze voltak bújva. Szüksége volt már erre.
A következő pillanatban pedig az ölelésnél is döbbenetesebb tett érte: csak egy pillanatra húzódott el tőle Will, mert a következőben már ajkai az övét érintették.
Will Graham megcsókolta őt. Ez a férfi pedig valami elképesztően jól csókolt. Szinte elgyengült a szoros fogásban, ami a derekát tartotta. Engedelmesen viszonozta, és hagyta, hogy Will nyelve saját szájában kössön ki.
Nem volt durvának, de lágynak se nevezhető. Amolyan kettő közötti típus, amikor sem vad, sem óvatos. Tetszett Daniellának, és hangosan szuszogott, amikor elfogyott a levegő mindkettőjüknél. Csillogó szemekkel nézett rá a férfire. Az pedig megköszörülte a torkát.
- Egy kicsit későn kérdezem, de nem lenne kedved, ha mondjuk elmennénk együtt sétálni valamikor? Mondjuk a kutyákkal karöltve?
- Én benne vagyok, Will! – vigyorgott Daniella, majd egy puszit nyomott a Graham szájára.
Kihúzódott a fogságából, és a kabátját kapta fel a bejárati ajtónál, Will pedig úriember módjára segített feladni rá. A lány füléhez hajolt.
- Te vagy az én angyalom.
- Ezen most meg kéne sértődnöm? – fordult felé mosolyogva.
- Semmiképp sem. Akármilyen sérelmek is értek a múltban, én így fogadlak el téged, ahogy vagy. Emiatt nem kell aggódnod. Biztos vagyok benne, hogy te semmiben sem vagy és nem is voltál hibás. Nem véletlenül volt fehér a szárnyad. – simította végig a lány arcát Will.
Daniella letörölte a könnyeket az arcáról, elmosolyodott, és vörös arccal megcsókolta a férfit. Egy perc múlva pedig elszakadt tőle, vigyorogva küldött egy puszit neki a levegőben és kilépett a házból.
Will még pár pillanatig ott állt az ajtóban.
Nem mozdult. Ahogy Daniella se a túloldalon.
Egymásnak háttal álltak. Vidám csillogás mindkettejük szemében.
Tudták, hogy ez még nem szerelem. Még csak normális párkapcsolatnak se nevezhető. Hiszen ott volt Will és a „munkája”. De megvolt köztük a kötelék. A szikra a levegőben. Az a bizonyos „görcsbe ránduló gyomor” dilemma.
Will nem is kívánhatott volna magának Daniellánál jobb párt.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
