- Természetesen. Miért ne lennék?
- Furcsának tűnsz. Kicsit mintha gondterhelt lennél...
Erre már nem válaszolt. Feleslegesen tette volna. Feltette magában a kérdést, hogy a Doki szerint ez saját magáról nem igaz? Nem mondta ki, pedig nagyon kíváncsi lett volna arra, hogy mit hozott volna fel indokként az idő lord. Végülis már elmúlt kilencszáz éves, biztosan meglehetnek a maga gondjai, amikhez Clarának semmi köze nincs. Ezt pedig tiszteletben kellett tartania. Így válaszok nélkül csak iszogatta tovább a kakaóját. A fejében annyi gondolat futott át a Doktort illetően, hogy rájött arra, szinte alig tud bármit is az életéről. Földönkívüli, mégis embernek tűnik. Van egy tapidoboza, ami valójában egy űrhajó, ami térben és időben utazik. Már több százszor kihalt volna az emberi faj, ha ez a titokzatos férfi nem mentette volna meg a Földet. Erre itt van ő, Clara Oswin Oswald, egy teljesen átlagos lány, aki a Doki jelenlegi útitársa. Már hónapok óta bejárják együtt az univerzumot újabb és újabb kalandokba belebotolva, hatalmas veszélyekbe keveredve. Mégis azaz érzése van, hogy nem is ismeri annyira ezt a lényt, mint gondolná, akitől annyi faj retteg, ha csak meghallják a nevét.
- Doktor! – pattant fel ültéből hirtelen elhatározásból, és azonnal meg is bánta meggondolatlanságát, amikor amaz zöldes-barna tekintetét rá irányította.
- Gondoltam, hogy valami baj van. – sóhajtott fel, és lerakta a csavarhúzót. Nekidőlt a pultnak, és várt.
Meg se bírt mukkanni Oswin. Felelőtlen volt, és mindenféle terv hiányában szólt neki, és már nem tehette meg azt, hogy lelép vagy eltereli a figyelmét. Nyelt egyet, és közelebb lépett az idő lordhoz. Semmit nem veszíthet... ugye?
- Nagyon szétszórtnak tűnsz. Az előbb is háromszor mentél ugyanazokhoz a gombokhoz, mégse csináltál semmit. Ráadásul nem használod a szonikust, de még annak ellenére is fordítva tartottad végig a kezedben. – közölte a tényeket lényegre törően.
- Oh... valóban? – csodálkozott a Doki, és elfojtott egy nagy ásítást.
- Egy szemhunyásnyit nem aludtál ma. Konkrétan semmit se csinálsz, csak rohangálsz. Miért? Történt valami?
- Nem, semmi érdekes. De te miért nem mész vissza? Már itt vagy egy ideje, még pihenned kéne!
- Doktor, már kilenc óra van, és nem este. Reggel. – rázta meg a fejét Clara, és megelégelve az egész helyzetet kinyújtotta a mutatóujját a folyosó felé. – Szerintem mindkettőnknek az lenne a legjobb, ha most fognád magad, és ledőlnél pár órára!
- Azt nem tehetem meg! – fordított hátat a lánynak, és elkezdett nyomkodni valamit. – Még dolgoznom kell. Van pár elintéznivalóm.
Oswin ekkor fogta magát, és a férfi vállába markolva tolni kezdte. Már majdnem a lépcsőnél jártak, ahonnan szinte már egyenes útnak számított a Doktor hálószobája, amikor is ő megmakacsolta magát, és leállt, így a lány egyenesen a hátának ütközött.
- Hé! Még mindig ellenkezni akarsz?
- Nem fogok menni aludni. Értsd már meg, Clara!
- Olyan lehetetlenségnek számítana, ha csak egyszerűen hagynád a dolgokat a fenébe egy kis időre, hogy aztán újult erővel állj hozzá?
- Ezek igenis fontosak számomra! – tolta el magától Oswin karjait, és visszalépett az irányítópulthoz. Rátámaszkodott, miközben a képernyőre meredt.
Nem tudott mit tenni az ellen, hogy a Doktor ne legyen ilyen távolságtartó, ezért csak idegesen megforgatta a szemeit, és levágódott a kanapéra. Az egyik lábát átemelte a másikra, és összefont karokkal hátradőlt.
- Rendben, akkor szeretném megtudni, hogy mi lehet számodra ennyire életbevágó, amiért még mindig nem nyomod az ágyat.
Percekig várt, de a Dokinak nem állt szándékában megválaszolni ezt a kérdést. Egyre idegesebb lett, ahogy az idő haladt, kezdte unni a várakozást. De még mennyire! Odasétált az idő lordhoz, és annak minden ellenkezése ellenére beállt elé. A férfi csak ránézett, és felsóhajtott. Ő is tudta, hogy ez bizony a harcias Clara. Vele pedig nem igazán érdemes ujjat húzni, ha nem akart véget nem érő vitába keveredni.
- Két lehetőséged van: lefekszel a kanapéra, hogy aludj egy kicsit vagy elmondod nekem, hogy mit nem tudsz egy pillanatra se félbehagyni. Legalábbis a gondolkodást rajta. Mert az biztos, hogy nem csinálsz semmit azon kívül, hogy sápadtan járkálsz össze-vissza.
- Tudod te egyáltalán, hogy milyen nap van, Clara?
Elgondolkodott egy kicsit, de egy idő lord mellett soha nem tudhatta, hogy melyik évben járnak egyáltalán. Ezért megrázta a fejét. A Doktor egyszerűen csak a kanapé karfájához lépett, és ott foglalt helyet, onnan nézve a lányra.
- November huszonharmadika. Nem rémlik semmi?
- A születésnapomra célzol? – lepődött meg, és hirtelen kihúzta magát. Még csak a szemébe se nézett a férfi. – Te most komolyan azért virrasztottál, mert születésnapom van?
Odalépett a Dokihoz, és leült mellé a díványra. Még mindig nem tudta elhinni, hogy miért okoz neki ekkora gondolkodnivalót ez a nap. Már megint csak arra várt, hogy megszólaljon, de kezdte feladni.
- Igazából már elég régen ünnepeltem meg utoljára bárkinek is a születésnapját, és fogalmam sem volt, hogy te minek örülnél. Egész éjjel ezen gondolkodtam, hogy hova vigyelek...
- Doktor, nekem még itt is tökéletes lenne! Hiszen a TARDIS-ban vagyunk, és mindenem itt van, ami kell. Nincsen semmi másra szükségem ezen kívül.
Mosolyogva fordult Oswin felé a Doki, majd egy apró puszit nyomott a homlokára. Ezután hirtelen felugrott, mintha csak kilőtték volna egy ágyúból, és odarohant az irányítópulthoz. Beállított néhány dolgot, megnyomogatta a gombokat, majd az egyik kart megrántva elindultak.
- Hová megyünk? – kérdezte hangosan a lány, és erősen kapaszkodott a mögötte lévő korlátba, miközben a TARDIS rázkódott.
- Majd mindjárt meglátod! De maradj itt, rendben? Most az egyszer kötelező, értve vagyok? – pöckölte meg az orrát a férfi, Clara pedig kelletlenül bólintott egyet.
Figyelte, ahogy kirohan az ajtón, és rögtön csukta is be maga után, így a lány még csak ki se tudott nézni normálisan. Csalódottan hunyta le a szemét, miközben felelevenedett néhány emlék a fejében. A szüleivel együtt töltött közös pillanatok ugyanezen a napon, még évekkel ezelőtt. Csak felidézte maga előtt édesanyja mosolygós arcát, és érezte a könnyeket, amik csípték a szemét. Gyorsan kitörölte őket, és már hallotta is az ajtó zörgését.
A Doktor lépett be az ajtón, a háta mögött tartva mindkét kezét, és jól láthatóan egyensúlyozott velük. De csak vigyorgott, így Oswin szája is egy széles mosolyra gördült. Az előző születésnapját meg se ünnepelte, de úgy érezte, hogyha a Doki is vele van, akkor ez az összes többinél jobb lesz, amiket utoljára a barátaival töltött – persze ők se voltak háromnál vagy négynél többen -.
- Csukd be a szemedet, Clara! Nem ér leskelődni.
Csak tette azt, amit a férfi kért. Hallotta, ahogy valamivel közvetlenül előtte csörömpöl valamivel, de ötlete sem volt Oswinnak, hogy mi lehet az. Már nagyon kíváncsi volt, és alig bírta megállni, hogy legalább egy miliméternyire is, de kinyissa a szemét. De az csalás lenne, ráadásul ünneprontó, szóval várt még egy kicsit. A mai napon már harmadjára.
- Kész is vagyok! Nézz rám, Clara! – szólalt meg az idő lord. A lány azonnal a Doktor szemeibe meredt, majd saját ölébe.
- Ez... szuflé? – döbbent le a látványon. Valóban az volt, ráadásul bele volt állítva két égő gyertya is, amik a huszonötös számot ábrázolták.
Felnevetett, de úgy, hogy majdnem leverte a süteményt a karjával, amit a szája elé kapott. Nem akart sírni, mégis végigfolytak az arcán az árulkodó sós cseppek. A Doki pedig csak nézte őt ijedten, aztán hirtelen elmosolyodott, és végighúzta a tenyerét a haján.
- Bocsi, ez csak egy ilyen emberi bigyó...
- Semmi baj! De fújd el a gyertyákat, persze előtte kívánj valamit! Ez a szokás, nem?
A lány be se csukta a szemét, csak a szufléra pillantott, és gondolkodnia se kellett, már meg is fogalmazódott benne a kívánsága. „Ameddig csak lehet, a Doktorral akarok maradni.” Nagy levegőt vett, és egyből ki is aludtak a lángok, amint ráfújt.
- Köszönöm!
- Mit? – nézett rá a férfi kíváncsian. – Semmiség volt bemenni egy cukrászdába, és venni egy ilyet. Úgy hallottam, hogy Franciaországban találták fel, ezért úgy egyed, hogy eredeti csokoládés szuflé!
- Franciaországban vagyunk? – pislogott rá meglepetten a Dokira, miközben kivette a két gyertyát a szufléból.
- Bizony ám! Ha gondolod, miután végeztünk, akkor feltérképezhetjük Párizst. Éppen az Eiffel-torony mellett vagyunk...
Clara mosolyogva hallgatta a Doktort. Közösen megették a szuflét, aminek mennyei íze volt, bár a lány azt mondta, hogy kissé édes volt. Percekig ezen veszekedtek, de végül csak nevettek rajta. Oswin úgy érezte, hogy ez a nap már nem is lehetne ennél is csodálatosabb.
- Nos, indulhatunk? – fogta meg a kezét az idő lord, és elkezdte maga után húzni az ajtó felé.
- Először nem gondolod, hogy mindkettőnknek normálisan fel kéne öltöznie? – vonta fel az egyik szemöldökét Clara.
- Mégis mi a baj a ruhámmal?! – mutatott magára sértődött arckifejezéssel a Doki.
- Az inged nincs is normálisan begombolva, ráadásul már rég lecsúszott a válladról a kantárod szíja. A csokornyakkendődet se veszed fel?
- Hol van egyáltalán? – kapta fel ijedten a fejét.
- Ott, a kanapén. De én gyorsan összekapom magam, ne merj nélkülem még egyszer kimenni!
Sokat nem kellett rohanni ahhoz, hogy a lány a gardróbban kössön ki. Rengeteg ruha volt itt, ami ki tudja, honnan került ide, hiszen úgy találkozott legelőször is ezzel az őrült emberrel, hogy ez már itt volt. Egy egyszerű, lenge türkizkék szoknyára esett a választása, ezért amint felvette, és megigazította a frizuráját is a tükörben, már rohant is vissza az irányítóterembe.
- Csinosan nézel ki, Clara! – mosolyodott el a férfi, amint meglátta őt, és kinyújtotta felé a kezét. – Most már indulhatunk?
- Természetesen. – csúsztatta a Doktor tenyerébe a sajátját, és kiléptek a francia levegőre. – Ez az Eiffel- torony? Hatalmas!
- Ez bizony! – bólintott egy nagyot a Doki, és megindult felé. – Nézzük meg a tetejéről, mit szólsz hozzá?
- Nem kell érte fizetni? Hoztál egyáltalán pénzt?
- Azt nem, de valami mást igen. – húzta el a kabátjának belső zsebéből a hipnotikus papírt.
Clara csak nevetni tudott rajta. A Doktor egyszerűen sosem tud megváltozni. De ez nem is számít bajnak, sose számított annak. Ő így jó, ahogy van, és mindig így is lesz. Ezt senki nem tagadhatta le, aki tényleg igazán ismerte ezt a férfit.
Húsz perc múlva már ott álltak a tetején, és Párizs látványában gyönyörködtek. Legalábbis Oswin azt tette.
- Azért az univerzum sokkal szebb ennél...
- Doktor! – hurrogta le a lány őt. – Kérlek, csak egy kicsit maradj csöndben! Szeretném kiélvezni.
- Miért?
- Tudod, hogy sosem lehet nyugtunk, ha nem éppen a TARDIS-ban vagyunk. És most ez olyan jól esik... nem szeretném megtörni ezt a csodálatos pillanatot. Friss levegő, és...
- És? – könyökölt rá a korlátra a Doki, és Clarát bámulta, aki elvörösödött. Pedig nem gyakran tette.
- És te is itt vagy. – fejezte be a mondatot zavartan, és próbálta a Doktor reakcióját figyelmen kívül hagyni. Csak abban tudott reménykedni, hogy nem kigúnyolni akarja emiatt.
- Clara...
- Mi az? – kérdezte a lány még mindig a tájat fürkészve.
- Nem néznél rám?
Oswin azt tette, amit kért. Már másodjára. És várt valamire. Negyedjére. Nem úgy tűnt, hogy a Doktor csúfolódni szeretne. Volt valami furcsa a tekintetében, ahogy a lányra nézett, és ezt ő is észrevette. Közelebb lépett hozzá, Clara pedig szinte már rányomódott a korlátra, jelezve neki a fém, hogy ennél tovább menni már életveszélyes lenne. Ezért csak ott állt egyhelyben, miközben a Doki a kezébe vette az arcát, és mosolygott. A mai napon talán már ezredjére.
- Vártam már erre egy ideje.
- Mégis mire? – kérdezte Oswin szaporábban véve a levegőt.
- A jelre.
Meg akarta kérdezni, hogy ez alatt mit ért, de nem kellett megszólalnia se, azonnal leesett neki, hiszen elég egyértelmű volt a következő tettéből. A Doktor a másik kezével átkarolta a derekát, és megcsókolta. Clara teljesen ledöbbent, és már éppen fogta volna meg a csokornyakkendőjénél, hogy eltolja magától, amikor helyette inkább csak közelebb húzta magához, és viszonozta a Doki csókját.
A Föld bolygón, Franciaországban, azon belül Párizsban az Eiffel torony tetején álltak ők ketten, a Doktor, és jelenlegi útitársa, Clara Oswin Oswald november huszonharmadikán dél körül, a lány születésnapján.
- A szufléban volt valami, Doktor?
- Ne hülyéskedj! Mégis hogyan lehetne a szufléban bármi olyan, ami arra késztetne valakit, hogy megcsókolja a társát?
- Fogalmam sincs. De ez tűnik a leginkább kézen foghatóbb magyarázatnak. Nem?
- Olyan hihetetlen, hogy ezt tettem?
- Igen. – vágta rá rögtön kipirult arccal Clara.
- Akkor hidd csak azt, amit akarsz. – fordított neki hátat a mai napon már másodjára a Doki, és elindult lefelé.
- Hé, várj meg! – kapta el a lány a karját, és visszarántotta.
- Mi az? – nézett Oswin szemébe az idő lord. Így, hogy ő a legfelső lépcsőfokon állt, szemmagasságba voltak.
- Doktor, te... szeretsz engem? – motyogta lehajtott fejjel Clara.
- Nem értettem rendesen.
- Ühm... te szeretsz engem, Doktor?
- Még mindig nem.
- SZERETSZ ENGEM, DOKTOR? – kiabálta.
Csak vigyorgott a férfi, és ebből rögtön rájött a lány, hogy már legelőször is hallotta, csak szórakozott vele. Ököllel belecsapott a vállába, mire a Doki feljajdult, majd nevetni kezdett.
- Igen. – szólalt meg hirtelen, mire Clara meglepetten pislogott rá, és először fel sem fogta, hogy miről van szó. – A válaszom: igen.
Oswin annyira ledöbbent, hogy még a száját is eltátotta. Szóval a Doktor... szereti őt? Clara Oswaldot, a teljesen átlagos lányt, aki hónapokkal ezelőtt még gyerekekre vigyázott és szuflékat sütött? Olyan hihetetlennek hangzott, elképzelhetetlennek tűnt, mégse volt az... a csók, és ez a hirtelen vallomás meggyőzte. Elmosolyodott, és az idő lordot magához ölelve olyan közel húzta magához, hogy szinte már teljesen összeértek ajkaik.
- Én is szeretlek téged, Doktor!
Miután Clara kimondta, már nem volt megállás: megcsókolta a férfit, a szívére hagyatkozva, az eszét egy sötét zugba hajítva, ami csak azt súgta, hogy ebből még problémák akadhatnak. Azonban ő nem törődött ezzel. Akármilyen baj történik, nem olyan lány, aki feladná a Doktort. Az ő Doktorát.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
